Szept. 20. Alice Springs
2007 július 26. | Szerző: pilincka
Reggel Erldundában összecsomagolás, bepakolás, Alice Springs ide mindössze 200 km. Mi ez a távolság a tegnap az Uluruhoz megtett oda-vissza 730 km-hez képest?
Pakolászás közben fél szemmel Steve Irwin (akit itt crocodile hounter-nek, vagyis krokodil vadásznak becézgettek. Hihetetlen népszerűségnek örvendett az állatok életét bemutató, ill. az állatok védelmében `elkövetett` tevékenysége miatt.) nemrég -baleset következtében bekövetkezett- halála kapcsán tartott megemlékező műsort néztük, amit előben közvetitettek.
Szuper pasas lehetett, a róla szóló vidám törteneteket barátai, munkatársai elevenitették fel. Különféle benszülött törzsek képviselői is megjelentek a gyász jeléül hófehér jeleket pingálva magukra, egyikük-másikuk igen ijesztően nézett ki. Sajat nyelvükön búcsúztak barátjuktól, amit tolmacs forditott a jelenlévőknek. Aztán egyszercsak a pódiumon megjelent Bindi, S.I. 8 éves kislánya, Ő búcsúzott a család nevében a papától. Apróka, törékeny, csupa mosoly kislány, a beszédjéből ítélve -egyébként ő írta- igazi apja lánya. Megígérte a papának, hogy nem felejti amit tőle tanult, mindent megtesz, hogy apja nyomába lépve folytassa annak a természet védelmében végzett munkáját. Hát, szem nem maradt szárazon!!!
Nagyot sóhajtva nekiindultunk, naná, hogy a kocsiban is S.I.-ről folyt a szó. A Stuart Highwayen folytattuk utunkat. Az idő Alice Springs-ig gyorsan eltelt, a növényzet úgy sokasodott, magasodott, zöldült, ahogy kozeledtünk az ország/kontinens közepe felé.
Az S.H.-ról a szépséges Gap Road-on, amely nevét a hegyek lábánál bevezető útról kapta, érkeztünk a városkába (gap= hasadék). Mi meg egyfolytában lestük, mikor érünk a hasadékhoz, hogy aztán lábunk előtt heverjen a város. (Ezt mindenki így mesélte, hogy milyen szép lesz!) Ez -hála a kényelmessé szélesített utaknak- elmaradt egy pöttynyit, ugyanis addig lestünk, hogy mire észbekaptunk, már a városban jártunk. De azért szép az út, ami egyből a főutcába vezet.
Mivel korábban a neten már nézegetett Ilonka szállás lehetőségeket, fix címekre mentünk, hogy előbb szemrevételezzük (leginkább) az árakat, a környéket, stb. Végül a Desert Palm Resort-nál kötöttünk ki. Ez tetszett a legeslegjobban már csak azért is mert nevéhez illően tele volt gyönyörű pálmákkal. (Korábban ugyanis irogattam Ilonkának, remélem pálmafák alatt heverészunk majd!!) A Desert Palm Resort hófehér kis házikók sorából áll. A házikók előtt-után-mellett kicsi, nagy, óriási pálmafák álldigáltak. A sok zöldet szines virágú bokrok törték meg. Juj de szép! mondogattuk, és nagyon izgultunk, lesz-e szabad házikó. Miután végig velünk volt Mázli, boldog birtokosai lettünk a 126-os házikónak. Közben kiböktük a már most nagyon szimpatikusnak tűnő (egész véletlenül pálmafákkal csinosított) swimming pool-t (megvizsgálni kozelebbről!!!).
Az ár itt egy kicsit magasabb volt mint a tobbi helyen, de ahogy körülnéztünk, tudtuk, hogy itt nagyon jó lesz nekünk. Becuccolás közben még lelkesedtünk egy sort, hisz a 126-os kicsi, de hangulatos teraszkával is bírt. Most derül ki, hogy nem egybeépített házsorokról van szó, hanem különálló házacskákről, amelyek kicsit elcsúsztatva állnak egymás mellett, így nem zavarja egyik társaság a másikat. Egy házacskában két apartman van, fejtől-lábtól, vagyis a vizesblokk falának túloldalán van a mások apartman vizesblokkja.
A szoba nem túl nagy, de aranyos, jól felszerelt konyhapult, vízforraló, tányérok, poharak, mikro. A fürdőszoba egyik végében zuhany, másik végében WC, középen mosdó. Itt végre találtunk kenyérpirítót is. Ez azért lényeg, mert az itt leginkább kapható toast kenyér piritás nélkül simán feltapad úgy a szájpadlásra, hogy beletelik néhány percbe, amíg sikerül lecsalogatni. A hűtőben bekészített hideg víz, hűtött poharakkal, 3 kis uvegben gyümölcslé, kisdobozos tej, kis kosárkában folpackba csomagolt (toast)kenyérszeletek, teás-, cukros-, sós zacskók. Szóval, ha késő este érkeznénk, azért nem halnánk azonnal éhen, bár ezt a cuccot reggelire adták.
Van mosoda is, így azzal kezdtünk, hogy kb. 1 óra alatt frissre mostuk-szárítottuk a cuccainkat. Én még sosem mostam-szárítottam ilyen mosodában, nagyon tetszett. A szárítóból úgy kerültek elő a cuccaink frissen-melegen, mintha kivasalták volna sutyiban.
Frissre varázsolt toalettünkben indultunk a városkába (5 perc kocsival), gyors szemrevételezés, feltérképezés, mi hol van. Találtunk viszonylag olcsó áron netezési lehetőséget is, ez jó, mert tudunk üzenni haza. A sétálóutcában találtunk egy kis bisztrot, ahol a kopogó szemünket gyorsan meggyógyították. Mit tesz a teli pocak: viragos hangulatban mentünk vissza a 126-osba, ahol a teraszocskánkon 11-ig röhögcséltunk a 31 fokban.
Sikerült megoldani végre Ilonka fényképezőgépének problémáját: kiderült, hogy kicsi a memoriája. Venni kell holnap egy nagyobb kapacitású kártyát. (Jujj, de ügyesek vagyunk!) A lányok kaptak sms-t is a gyerekeiktől. 3 napja nem működtek a mobilok, hisz a prérin a semmin kívül térerő sincs. Aztán némi közelharc a légkondival (amitől egyfolytában prüszkölök), aztán alvás. Hej, de szép nap volt ez a mai (és ugyanolyan zsufira sikerült mint a többi :-)).
2006.09.19. Uluru-Katja Tjuta
2007 július 26. | Szerző: pilincka
Az ajtónk előtt masírozó `rinocérosz` bandák ellenére, főleg mivel igen-igen fáradtak voltunk, jót aludtunk. Én ugyan meg-meg ébredtem hajnal felé, mert egyre több autó indul még sötétben az Uluruhoz.
Ma is nagy út áll előttünk, hisz az Uluruhoz eljutni sem csekélység (oda-vissza kb. 540 km), onnan a Kata Tjuta, ami egy hasonló képződmény, további 80. Már 8-kor úton voltunk.
Curtin Springs-nél megálltunk tankolni és ebédelni. (Eddig itt a legdrágább a benzin, 1.40 $/liter.) Remek hely, alig akartunk tovább menni, hisz Curtin Springs valóságos kis oázis. Rejtély, honnan veszik a vizet itt a sivatagban, de tény hogy minden gyönyörű zöld, folyamatosan locsolnak. Van szállás lehetőség is. Itt is szaladgál néhány emu szép tágas karámban, tengeri malacok nagy ketrecben, nagy papagáj dumál a teraszon, a bejáratnál több mint két méter magas kaktusz-bokor(?). Külön épületben – aminek a külső falán karikatúrák jelölik melyik a fiúk, melyik a lányok része – tusolási lehetőség is van, és mindez a főépületen kívül. Tehát oda bárki mindenféle kötelezettség nélkül bemehet, tusolhat, elintézheti a dolgát, és mehet tovább. Kedves gesztus azokkal szemben, akik csak felfrissülésre vágynak a hosszú úton.
A terasz, ahol az ebédhez terítenek olyasmi mint nálunk egy nádfedeles, kőpadlós veranda, csak itt nem náddal, hanem valami kiszárított (vagy csak a naptól kiszáradt?) bush-növénnyel borítják le a kifeszített dróthálót. Ennek igen örülnek a kismadarak, hiszen remek fészkelési lehetőség. Hangjukból ítélve ki is használják. Nem látjuk őket, mert jól el tudnak bújni, de a hangok alapján egy egész madárka csapat tanyázik fölöttünk. A terasz szélén tábla hirdeti, hogy azon a helyen lehet hazudni :o). Óriási! Nagy ötlet!!!
Farmer ebédet rendeltünk (igy volt kiírva a táblára), amit PLÉHTÁNYÉRON szervíroztak: 4 közepes szelet sült házisonka, 2 tükörtojás, 2 szelet piritott toastkenyér, amire a sonka szaftját csöpögtették, sült paradicsom. (Most is összefut a nyál a számban, ahogy visszagondolok rá.) Fergeteges ízű, igen emberes adag volt, de mivel nem reggeliztem, és még messzinek tűnt a vacsi-time, megküzdöttem vele (meg Ilonka hozzám átcsempészett 1 db tisztes méretű sültkolbászával-sült paradicsomával). Leguritottunk egy dobozos sört (ó jaj! 10 $!), és `futás`. A lányok bádogbögrében kapták a kávét :o)!! Szóval igen hangulatos, barátságos az egész hely, nagyon szép.
Nemsokára elértük az Uluru Nemzeti Park bejáratát, ahova -micsoda csapás!- 25 $/fő a beugró. Viszont névreszólóan kiállított jegyünk bizonyítja, hogy Mrs. XY 25 $-ral segítette a Park fenntartását. Miután visszatért a pir lesápadt orcánkba, röpke további 100 km után feltűnt az út végén!! És gyönyörűen vöröslött a messzeségben. És nőtt és nőtt, ahogy közeledtünk, hatalmas, szépséges!! Gyönyörű vörös szine ajándék volt nekünk, hisz borus időben “csak” egy hegy. Állitólag napfelkeltekor és naplementekor meg szebb, sőt, a jegyünk mellé adott füzetecskéből az is kiderül, hogy sokan kifejezetten a napfelkeltét, -lementét nézni jönnek csak ide. (Ezek szerint ezek a lelkesek ébresztettek hajnalban!!)
Megcsodáltuk röptében, elnyargaltunk mellette és először a Kata Tjuta-hoz mentünk. Az is nagyon szép, óriási, monumentális. Amíg egyben volt ugyanolyan lehetett mint az Uluru, de valamilyen módon, nyilván az időjárás hatására feldarabolódott. Az óriási darabok között különböző hosszúságú sétautakat szerveznek, persze szigorú feltételekkel. Pl. van olyan, ahol csak vezetővel szabad menni, mert ha ott e kődarabok között eltéved valaki, hát….. Sajnos a mi időnk igen be volt osztva, így jónéhány fotó, jóadag sóhajtozás után visszaindultunk az Uluruhoz.
Az Uluru távolról sem volt piskóta, de most, hogy itt kocsikázunk körülötte, szinte fölénk tornyosul. A legmagasabb pontján 290 m magas. Nagyon érdekes, hogy a kőzetrétegek nem vizszintesen láthatóak, hanem függőlegesen. Erre hallottam olyan véleményt is, hogy talán valami óriási földmozgás miatt a nagy kő befordult a földbe, ezért láthatóak függőlegesen a rétegei. Nem semmi! Elmélázok a dolgon: ha ennyi van kívül, mennyi lehet belőle még a föld alatt!! És mindez EGY óriási kőtömb!!
Nagyon szép kocsiút vezet körbe, a “szebb” pontokon tábla hirdeti, hogy ott érdemes megállni fényképezni. Több helyen találtunk olyan fedett pihenőhelyet, ahonnan jól lehetett bámészkodni hűsölés közben. Alacsony kerités megy körbe biztonságos távolságban a kőtől, gondolom nem véletlenül. Körbefurikáztuk, egy helyen lehet csak teljesen közel menni, ott szép parkolót (a szokásos tusoló-WC), pihenőhelyet építettek ki. Itt föl is lehet mászni láncokba kapaszkodva, nagyon szigorú előírások betartásával (nyáron min. 4 l vizet kell fölcipelni ÉS MEG IS INNI, hisz itt nyáron megközeliti az 50 fokot is). Óriási táblákon több nyelven figyelmeztetik a turistákat a megfelelő cipő, ruházat, stb. használatára. Ezek után mindenki saját felelősségére felmászhat a hegyre, és bizony minden óvatosság és figyelmeztetés ellenére minden évben szed áldozatokat. És biztos, hogy a Kivagyi Turista volt az áldozat, mert nem hitt a figyelmeztetéseknek.
Bibibi, én is feljutottam a hegyre. Igaz, hogy csak 5 m-ig, na jó, lehet, hogy 10 is megvolt. Hugom egy pár méterrel magasabbra is felment. Ilonka a bush-bokrok hűvöséből vihogott rajtunk, ahogy nagymami korunkhoz meltatlanul kalapot lengettünk, sőt, kicsit ugrabugráltunk is örömünkben. (A kisgyerekeknél osztatlan sikert arattunk, a felnőtteknél…. hát, ők úgy tűnik, elfelejtettek gyermekien örülni.) Jól megtapogattam ezt a Nagy Vöröset, hátha csak álmodom, de ennyi maszatot amennyit a kezemről később lemostam nem lehetett csak álomban összeszedni. Nem igaz? Most először próbálkoztam az útra vásárolt digitális fényképezőgepemmel videot késziteni. Bár a visszajátszások jónak tűnnek, most izgulhatok Adelaide-ig, hogy sikerült-e? Mindenesetre folyton nyomom a gombot mint süket a WC ajtót, valamelyik felvétel csak használható lesz.
Hullafáradtan értünk vissza Erldundába. Gyors kaja ismét szatyorból. Teli pocakkal, fényesre suvikszolva, pizsamában álldigálunk a szoba előtti részen (de csak a jól megvilágított területen). Fölöttünk a Tejút, a Dél Keresztje. Gyönyörű! Az ember úgy érzi, csak felnyúl, és kotorászhat egy kicsit a csillagok között. A Tejút csak azért maradt eredeti formájában, mert túl fáradt voltam a felnyúlkáláshoz :o).
Később akár már rinocérosz csapatok is közlekedhettek a szobánk előtt, haha! úgysem hallottuk.
Szept. 18. Tovább Alice Springs felé
2007 július 9. | Szerző: pilincka
Korán ébredünk, némi lődörgés és reggeli után bepakolás és 8.30-kor búcsút intünk J. néninek azzal az igérettel, hogy 4-5 nap múlva találkozunk.
Agyő Coober Pedy, irány a Stuart Highway, a végcél Alice Springs. Újabb kemény megpróbáltatás az ülőgumóinknak, 680 km vár ránk.
Az első megálló Marla: kellemes zöld kis oázis a nagy bushban. Naná, hogy benzinkút, kajálda, motel, és érdekes módon nagy nyüzsgés van. Egy nagy busznyi középiskolás, egy másik nagy busznyi ázsiai turista (bocsi nem tudom, hogy kínaiak, vagy japánok, vagy kik) és néhány autós utazó osztozik a kis bisztrón, élelmiszerbolton (ahol persze minden van elemlámpától az alsógatyáig). Ebéd és tankolás után irány Kulgera, ami egy kis roadhouse néhány szobácskával.
Kulgera előtt kb. 16 km-re van a déli-északi határ, ahol nagy kő emlékműféle, az egyik oldalán Northern, a másikon South Territory felirat jelzi, hogy innen kezdve belépünk a -többnyire- aborigin területre. Árnyékos autóspihenő, kézmosó-, tusoló-, kultúrált WC-lehetőség bírja rá az utazókat egy kis pihenésre. Van is keresztbe-kasul fotózkodás.
Egy árnyékos tető alatt mindenféle korabeli fotók, térképek mesélnek a Stuart Highway pionirjairól, akik tevekaravánnal szelték át Ausztráliát Délről Északnak, Darwinig. Poszterek számolnak be az útjukról, az út közbeni nehézségekről. Vannak olyan térképek is, amelyek az aktuális terület állat- és növényvilágáról szólnak. Szóval, érdekes bámészkodnivaló, közben kicsit pihen az elmacskásodott láb, az ülőgumókról nem is beszélve.
Innen leginkább aborigin terület, az út szélén tábla, vagy éppen vörös felfestés jelzi, hol nem szabad egyéltalán megállni, hova nem szabad bemenni. Észak-Ausztraliában még mindig vannak olyan területek, ahova beengedik ugyan a fehér embert, de a kijövetel nem annyira tuti.
Innen kezdve sok helyen láttunk az út szélén is, az úttól beljebb is különböző méretű, -formájú, -szinű kőoszlopokat, amin jól látszott, hogy a természet ilyet nem alkothatott. Láttam kövek oldalára pontfestéssel írt jeleket is. Igy üzennek egymásnak a bennszülöttek. (Egyik-másik kifejezetten tetszett, de nem volt rá lehetőség, hogy lefényképezzem, hisz naná, hogy leginkább vörös csík virított az út szélén, eleve megtiltva a megállást.)
Kulgerától már csak röpke 75 km-t kellett megtennünk Erldundáig. Az úton kupaktanács: megnézzük a szállás lehetőségeket, mert csak innen lehet (szinte derékszögben induló úton) eljutni az Uluruhoz (korábbi nevén Ayers Rock)és a Katja Tjutához (The Olga’s) és az út Erldunda és a kövek között oda-vissza kb. 700 km. Utána kellene tovább mennünk Alice Springs-be, hisz az az uticél.
Erldunda szinte csak a Desert Oaks Resort-ból és egy benzinkútból áll. Úgy döntöttünk (főleg miután kedvező áron 118 $/nap/szoba kaptunk szállást), 2 éjszakát töltünk itt, így kényelmesen meg tudjuk nézni az Ulurut, az a kb. 700 km így is elég húzós lesz.
A Desert Oaks Resort egy szép nagy motel sok-sok un. unittal (apartmannal), sátorhellyel, turistaszállással, amit itt backpakedge-nek hívnak, ami hátizsákot jelent. Van egy helyes kisvendéglő is, a talponülő falait tömérdek ország tömérdek papirpénze díszíti. Találtam régebbi tip. 500-ast, 200-ast is, nagyon megörültem neki, bár a pénzre filccel valaki ráírta a (magyar) nevét, és ohioi címét. :o) Nagy kifutóban kunyeráló emucsapat fokozza a hangulatot.
A motel kényelmes, 5 ágyas szoba légkondival, TV-vel, az elmaradhatatlan vízforralóval, a hűtőbe készített 2 l-es vízzel, behűtött poharakkal, kellemes tusolóval. Vacsora szatyorból (vajaskenyér, dobozos leves), pohár bor a tavernában (kacsingatás a netező helyre, szamítgatás, ugyanis 10 perc 3$), cigizés a szoba előtt (mindenhol csak a kijelölt helyen szabad dohányozni), ájulás a puha-pihe ágyikóba. 1 óra múlva riadt ébredés, mert nyikorog a szoba elott lefektetett deszka `járda`: megérkeztek a szomszédok. Visszaájulás abban a reményben, hogy több `rinocéroszcsapat` nem közlekedik előttünk.
Szept. 17. Még mindig Coober Pedy
2007 július 9. | Szerző: pilincka
Nagyon szép napra ébredtünk. Enyhe szél, 27-28 fok, napi betevő por a szemüvegen, fülben, orrban, mindenhol, úgyhogy úgy gondoltuk kirándulunk egyet. Szállásadónk és egyben idegenvezetőnk a Breakawayt javasolta, ami csak 35 km-re van Coober Pedytől. Mesélte, hogy rengeteg megkövesedett csigát, kagylót, gyönyörű köveket lehetett arra találni. A keresgélést már betiltották, mivel fű, fa és virág kéz a kézben túrta fel a környéket. Na ez kellően felcsigázott bennünket, hátha azért ott felejtettek valamit a turkálók, legalább csak egy ici-pici kőcsigácskát!!! (Bár szerintem mindenki ezt mondja :o))
Tényleg gyorsan célhoz értünk, mi az a 35 km a korábban megtett úthoz képest!!! A műút egyből egy kilátóplaccra visz. Kiszálltunk a kocsiból és csak álltunk, álltunk, és még egy kicsit álltunk mindezt diszkréten leejtett állal (a por miatt). Amerre a szem ellátott csupa gyönyörű hegyecskét völgyecskét láttunk, amik a szikrázó napsütésben a legkülönböző szinekben pompáztak. Komolyan mondom, belénk fagyott a szó, és csak afféle lányregényes ah! és oh! hallatszott. Ami a legfeltűnőbb, hogy a hegyeknek nincs csúcsa. Úgy tűnik, valamilyen mérges óriás körbe-körbe forgott egy óriási késsel, és lenyisszantotta az összes kiálló csúcsot. Szépséges, egyedülálló, csodálatos látvány!!!
Aztán sétálunk egyet a sétaúton, ami a hegyecskék tetején vezet át. Találunk egy tájékoztatót a Breakaway történetéről: 75 millió évre becsülik a korát, 25 millió évvel ezelőtt emelkedett ki a “nagy víz”-ből a tengerfenék. Persze, hogy ezért a sok fosszilia. Találtam egy jópofa kövecskét. A helybéliek csak per kutyaszarnak becézik, a formája és színe miatt. Sok van belőle a környéken, igazából -mint kiderül- megkövesedett polip csápjának gondolják.
Találkozunk ismerőssel is: az Ausztráliáról készült természetfilmekben szinte mindig megjelenik a Breakaway két jellegzetes dombocskája, az egyik mustársárga, a másik hófehér. És MOST IGAZIBÓL IS MEGGUSZTÁLJUK, (én még meg is fogdosom, nem álmodok-e)!! Csúcs!!!!
Egyszercsak hosszú, végtelenbe tűnő kerítésbe ütközünk. A rajta virító tábla szerint ő a Dog Fence, a világ leghosszabb keritése. 1948-ban épült, eredetileg 9200 km hosszú. Nem semmi! Ez mostanra 5800-ra apadt, sok helyen felszámolták. Azért építették, hogy a birkákat megvédjék a dingóktól. Nos, a kerités megmaradt, a juhok is, a dingók letszámalakulásáról nem ír a tájékoztató tábla :o).
A látnivalóktól, a melegtől elpilledve érünk vissza C.P.-be. Gyors ebéd, aztán körülnézünk a “központ”ban, ami a postából, bankból, áruházból áll. Internet lehetőség nincs, itt-ott van ilyen jellegű hirdetés, viszont a bolt, amit hirdet, már megszűnt. Van jónéhány ékszerbolt, két szálloda, múzeum. Persze minden az opálról szól, ha akarnánk, sem tudnánk megfeledkezni róla, hogy opálföldön járunk.
Mielőtt visszatérünk a szállásunkra cihelődni -hisz holnap korán indulunk tovább- megismerkedünk Bettyvel. Nagyon szép ajándékboltja van a főúton. Pesti asszony, a 60-as éveiben járhat. Nagyhangú, jópofa, kedves. Hűvös innivalóval fogad. Egyedül él, és minden évben 1-2 hónapra bepakol a van-jébe (ez egy olyan kisbusz féle, amiben aludni is lehet) és bejárja Ausztrália valamelyik környékét. Gyors körséta a boltjában, megígérjük, hogy visszafelé feltétlenül bejövünk ajándék ügyben, no meg egy kis tereferére hozzá.
Szállásunkon fazonigazítás: haj- és egyéb mosás, pakolás, reggel irány Alice Springs. 680 km-t kell megtennünk odáig, miközben egyre melegszik az idő. Most végre nem fázunk, de a kocsiban sajna miattam nem nagyon tudjuk használni a légkondit. De csak azért, mert C.P. púderszerű porát kavargatja a légkondi, így taknyom-nyálam összefolyik.
Napok óta elég rosszul alszunk. Gondolom egyrészt a meleg, másrészt a mindent belepő por miatt. Díjeső az itt élőknek, és most még csak tavasz van! Atyavilág mi lenne itt velem a nyári 50 feletti hőmérsékletben! Nem biztos, hogy nagyon szeretnék itt élni, ez nekem nem menne! Ezért is díjazom az itteniek kitartását.
Visszafelé jövet megintcsak megállunk majd itt 1-2 napra, és akkorra be vagyon igérve, hogy megnézzük a maradék látnivalókat is. Jó lesz, de most jó lenne valamit aludni, reggel vár minket ismét a Stuart Highway, irány a kontinens közepe, Alice Springs.
Szept.16. Coober Pedy
2007 július 8. | Szerző: pilincka
Az előző napi hosszú úttól elég fáradtan ébredtünk, de győzött a kiváncsiság, így nekiindultunk felfedezni a kisvárost. Melegszik az idő, így végre rövidgatyó-póló válthatta fel az eddigi mackónadi-pléd öltözetet. Hétágra süt a nap, szinte vakító.
Ez a kisváros Ausztrália opálbányász szive. Körbe a városka körül rengeteg opálbánya van, de erről később.
Ami a legszembetűnőbb, hogy mindent belep a vörös, vagy szürke por. Zöld növényt csak itt-ott lehet látni, azt viszont féltő gonddal dédelgeti a gazdi. A házak össze-vissza épültek. A keritések -már ahol van- nagy többsége hullámlemez. Kevés házat láttam, amire igazából azt mondhatnám, hogy tetszett. Vannak kis bodegák, és vannak óriási, legalabb 300nm-es `kulipintyok`. Ilonka azt mondja – Ő hosszú ideig élt itt az opálföldön -, hogy belül ezek a házak nagy többségükben minden földi jóval el vannak látva. Sok -nagyméretű- szoba, mellékhelyiségek, stb.
Amitől C.P.-ben legjobban tartottunk (hogy nem lesz viz, vagyis 4 napig csak nagyjából tudunk majd mosakodni) szerencsére nem jött be. Háziasszonyunknál volt vezetékes viz, és ez hatalmas luxus volt, amikor a csavargástól fáradtan, porosan megérkeztünk. El sem lehet kepzelni milyen az, amikor min. 10 percenként kiderül, hogy nem látaszavarban szenved a látogató, hanem csak meg kéne a napszemüveget törölni. Merthogy itt mar igencsak kell a napszemüveg, sőt a kósza európai vándoroknak a kalap is. Vakit a por, mintha a sivatagban járnék, a -szinte- púderszerű por szemedbe, szádba, ruhádba száll, vadul pruszkolök is tőle, nem csípem. Mégis, azt kell mondanom, van benne bőven szépség.
Először a Big Winch-hez mentünk fel. Ezt a nagy szerkentyűt Kálmán nagybátyam csinálta (apám másik testvére), a városka minden pontjáról jól látható domb tetején áll. A winch az a pixis, amit az opalbányász telerak lenn , ezt aztán a felszinen lévő partner felhúzza. Ezzel állitott emléket a régi bányászoknak, akik eszméletlen nehéz munkával keresték a kenyerüket, az opált.
Végre találtunk olyan helyet, egy görög kávézót, ahol tudják, mit jelent, ha a hushoz SALATA-t kérünk. Ez csak azért érdekes, mert Ausztráliában eddig bármerre mentünk, bárhol ettünk, a husihoz kért saláta valami nyers akármi volt bármivel leöntve. Rendre ott is hagytuk. Nagyon finom sült húst ettünk finom görög salátával a kávézó kerthelyiségében, ahol pálmák között, árnyékban pihenhettük ki a séta fáradalmait (mindenhova mindenki kocsival megy :D). A hab atortán az volt, hogy összvissz csak két légy érdeklődött behatóbban az ebédünk iránt. Csúcs!
A Big Winch utan megnéztük az Old Timer Mine-t, az opálbánya múzeumot, ami nemcsak azt mutatta be, milyen körülmények között bányászták az opált, hanem azt is, hogyan éltek a fold alatt dugout-okban. Szép piroska-csinoska bányászkalapban jártuk be az egészet: először a bányát, ahol lépésről-lépésre követhettük, hogyan dolgoztak a 20-as években a bányászok. Megnézhettük az első feleség szobáját (aki 1921-ben érkezett ide, mit mondjak, láthatólag nem a KIKÁ-ból bútorozták be), a bányászok lakószobáját (egy kis priccs, összeszögelgetett szekrényféle), a postamester “irodáját” (kecskelábú asztal). A hátralévő részben dugout (kőbe vájt lakás) ami komplett lakás fürdőszobástól, konyhástól, nappalistól, hálóstól, gyerekszobástól.
A muzeumot fenntartó család nagypapijáé (vagy a dédpapáé?) volt ez a bánya. Jól “betalált”, ahogy itt mondják. A dugout-ot a 70-es évek végéig lakták, jelenleg az unokák tartják fenn, emléket állítva az opálbányász nagypapinak, és sorstársainak.
Sok régi kép, használati tárgy, szerszám maradt fenn a kezdetektől szinte napjainkig a család történetéről.
Feltűnt egy kiállított, öreges, reszketegnek tűnő kézzel irt (1980 valahányban kelt) levél. Csekélyke angol nyelvtudásommal kibogarásztam, hogy attól az embertől érkezett, aki 11 éves korában megtalálta az első opált itt, ha jól emlékszem 1914-ben. Elküldték neki videon a múzeumi anyagot. Hálásan köszönte meg nemcsak azt, hogy eszükbe jutott, hanem azt is, hogy ilyen szépen megőrzik a kezdeti opálbányászat emlékeit.
A történet szerint ez az úr 11 éves korában elkísérte édesapját egy expedícióra, amelynek célja, hogy átszelve a kontinensnyi országot, eljussanak annak legészakibb pontjára, a középső sivatagon át. A kisfiú kicsit elbóklászva a tábortűztől, körös-körül szépen csillogó kövekre lett figyelmes (az opál igazi szine ugyanis csak jól megvilágitva jön elő). Ez volt az első lelet, naja, akkoriban csak úgy sétálgatva tele lehetett pakolni egy nagy táskát szebbnél-szebb opálkövekkel, ami bőven elég volt a meggazdagodáshoz.
Szóval nagyon érdekes volt kicsit belekóstolni az “úttörők” életébe, kicsit belekóstolni az akkori mindennapokba. Minden tiszteletem az övék, hisz nekem csak ott sétálva is rossz érzéseket okozott, hogy egy egész hegy van fölöttem, hát még, hogy pl. ott aludjak.
Egyébként nagyon tetszett az is, hogy a látogatóknak -stilusosan- kőbe vájt mellékhelyiség állt rendelkezésükre, ahol “munka” közben csodálni lehetett a kő ezernyi színét, mintáját.
Jutott azért idő Ilonka régi ismerőseinek meglátogatására is. Nagyon kedves embereket ismertünk meg személyükben.
Jól elfáradtunk estére. Zuhanyozás, vacsi után korán betájoltuk ágyainkat. Kb. 1 órás forgolódás után kiosontam a konyhába, gondoltam meglátogatom a régen látott csokis zacskót :o). Természetesen azonnal lebuktam, hisz épp csak elkezdtem zörögni a zacskóval, nyílt az ajtó, és ott állt nagynéném csípőre tett kézzel, vigyorogva. Nem kellett túlzottan kapacitálnom, hogy csatlakozzon a csokis zacskó tartalmát feltárandó expedícióhoz. Mielőtt elkezdhettük volna átadni magunkat a fincsi édességnek, újfent nyílt az ajtó, hugom söpört be a konyhába a “nekem is hagytatok?” keresztkérdéssel. Ekkor már hangos vigyorban törtünk ki, amikoris megjelent házinénink is hajcsavarókkal felékszerezve és “jaj de jó, ha már mindenki úgyis fenn van, gyertek, megmutatom mit hoz a jövőtök” címmel előkapta a jóskártyáját :o). Aznap is másnap feküdtünk le, egyfolytában hangosan mosolyogva. Szép nap volt.
Szept. 15. Indulunk!!!
2007 július 8. | Szerző: pilincka
Gyors reggeli, bepakolás a kocsiba. Hátra tesszük a kantint, hugom lesz a kantinosné aranyvirág. Mi elöl bekészítjük a térképeket, csőre töltjük a napszemüvegeket, és már 9.30-kor el is indulunk. :o)
A végcél Alice Springs, ami kb. 1500 km-re van Adelaide-től. Ez az út a Stuart Highway fele. A St.H. köti össze Adelaide-t es Darwint, É-D irányban szeli át Ausztráliát. A megállási-pihenési szakaszok között helyenként 250 km a távolság.
Úgy tervezzük, az út első komolyabb megallója Coober Pedy lesz, ami Adelaide-tol 834 km-re van. Ez a mai penzum, egy nap alatt elég emberes adag még akkor is, ha meg-megállunk tankolni, enni.
Az első megálló Port Wakefield, itt tankolunk, aztán irány Port Augusta. Itt egykis kajálás, piálás, pisiszünet, aztán nyomás, vár bennünket a bush. Pt. Augusta -amit most látok belőle- nem nagyon tetszik. Porosnak, álmosnak, rendetlennek tűnik. Biztos lesz ez még jobb is :o).
Az út menti táj nagyon valtozatos: Pt. Wakefield, Pt.Augusta után is még egy darabig dimbes-dombos, cserjés, fás, ligetes. Hosszú kilométereken keresztül kísérnek a canola- (margarint, olajat készítenek belőle) és egyéb ültetvények. Az út szélén sajnos sok az elgázolt kenguru. Láttam néhány emut is, nagyon méltóságteljesen vonultak egymás után (minketten).
Elhúzunk néhány roadhouse mellett. Ezek mindegyikében lehet enni, inni, megszállni. Mi Pimbában álltunk meg tankolni. Pimba egy roadhouse és egy benzinkút. Körülötte a nagy semmi. Jelzőtábla mutatja, hogy innen Woomera (a volt rakétabázis) 6, Andamooka (az opálföld) 75, Coober Pedy (már csak) 366 km-re van. Mi az nekünk? Később elhúzunk még Glendambo mellett, ami ugyancsak összvissz egy roadhouse+benzinkút.
A talaj sötétebb-világosabb (ausztráliai) vörös, amin kisebb-nagyobb cserjék, ligetecskék próbálnak megélni. Nagyon kellemes látvány, egész addig míg fel nem érünk Coober Pedy kb. 30 km-es körzetébe, ott ugyanis eltűnik a növényzet, csak kis zöld csimbókok próbálkoznak a túléléssel. Az út egyhangú, monoton, sok az elgázolt kenguru, juh az út szélén.
Miután eleve kicsit késve indultunk, nagyon igyekeztünk, hogy C.P.-be érjünk sötétedés előtt. Ez két dolog miatt volt fontos: egyrészt, mert szürkületben jönnek elő a kengurucsapatok vacsizni, és naná, hogy az út közepén kezdenek merengeni az élet dolgairól, arról nem is beszélve, hogy nem lehet kiszámítani mikor készül ijedtében ugrani, eszméletlen károkat csinálhat a kocsin egy rossz landolással, magáról nem is beszélve.
Másrészt mert nem működött a fényszórónk. Ezen Ilonka nagyon beidegesedett, mert, ahogy mondta: a városi világítással itt a bush-ban semmit sem érünk sötétedés után, mert az utat alig-alig világítja meg. Elég borzasztó (meg egy kicsit izgi) lenne itt lerobbanni, mert ránk reggeledhet, mire egyáltalán arra jön valaki az úton (az sem mindegy melyik iranyból), akit meg lehet kérni, küldjön segítséget. Ezt itt gondolkodás, halogatás nélkül megteszik egymásnak az autósok. Ők is tudják, hogy -főleg nyáron a nagy meleg miatt- életveszélyes lehet egy lerobbant autó itt kinn a prérin. Most értettük meg igazán, minek a sok kaja, a rengeteg ital a hűtőtáskában, minek a kisásó, a lapát, több elemlámpa, takarók, termoszban meleg kávé. Ezt mind cipeltük, jócskán tele volt a csomagtartó.
De végülis hullafáradtan, a lemenő nap legeslegeslegutolsó sugarainál FÉNYSZÓRÓVAL beértünk C.P.-be. Mint kiderült a fényszórónk nem azért nem működött mert elromlott, hanem mert Ilonka elszokott ettől a kocsitól, és mivel fáradt, nem a jó gombot nyomogatta. Ezen hullafáradtan is jót vihogtunk, na ja, kell azért egy kis izgalom is, nemá, hogy csakúgy simán menjen minden!!! A szállásunk előtt már szinte `kiestünk` a kocsiból. Na ja, 834 km-t tettünk meg Adelaide-től, ami akkor is fárasztó, ha az utat az ember BMW-vel teszi meg :o).
Gyors(?) kipakolás, elhelyezkedés, ismerkedés a házinénivel, aki pici, madárcsontú, madárhangú hölgy. Jót zuhanyoztunk, kevéskét ettünk, és már lelazulva, talpig pizsiben jót dumcsiztunk a házinénivel. Megbeszéljük, hogy ő lesz C.P.-ben az idegenvezetőnk (2-3 napra tervezünk), ő mindent és mindenkit ismer itt. Beájulás az ágyba, gyors sarokszámolás, aztán alvás.
Szept. 12., 13., 14.
2007 május 20. | Szerző: pilincka
Bár hetekkel későbbre terveztük ezt az utat, mégis, átgondolva a dolgokat úgy döntünk, hogy 15-én elindulunk Közép-Ausztrália felé. A végcél Alice Springs. Két hétre indulunk. Nagy a készülődés, ki-be pakolás a szatyrokba, bevásárlás: instant levesek, innivaló (ez egyébként is nagyon fontos, hogy legyen a kocsiban), hűtőtáska feltöltése, sütünk-főzünk. Megírjuk a családnak, hogy nem hallanak rólunk valószínűleg 2 hétig, hacsak Alice Springs-ben nem találunk internetes lehetőséget. Nagy az izgalom, bújjuk a netet, hogy minél jobb útvonal jöjjön össze.
15-én indulunk!!
Szept.9., 10., 11.
2007 május 20. | Szerző: pilincka
Szept.9.
Észbontó, hogy telik az idő, tegnap volt az 1. hete, hogy itt vagyunk.
Nemrég reggebédeltünk, merthogy mindig beledumálunk-röhögcsélünk az éjszakába, tegnap is ma feküdtünk le. Ez nem baj, hisz rengeteg a kidumálni valónk. Főleg I. viszi a szót, mesél az itteni életükről, az indulásról, az opálföldekről, ahol hosszú ideig éltek. Készülünk meglátogatni az opálföldet is. Irtó kíváncsi vagyok. Most végülis igazán közelről nézhetjük az itteni életet, másként látjuk (naná), mint ahogy az ember leveleken keresztül elképzeli, no meg levélben sem lehet mindent leírni.
Adtunk egy kis melót MosóMasának is (vajon mikor száradnak meg a cuccaink ebben a hülye hűvös, esős időben?), takarítottunk is.
Még mindig eszetlen hideg van, most itt du. 3/4 2 van, és nagyon fázunk. Egymáson vihogunk, hisz -miután mi ide a melegbe jöttünk, leginkább nyári cuccokat hoztunk-, így minden melegebbnek tűnő cuccot magunkra húztunk. Mondanom sem kell, hogy igen kacifántosan nézünk ki :o). Mint pl. hugom, aki a fiától Egyiptomból kapott hétmérföldes köntöst vette fel a sok cucc tetejére, így mint egy különlegesen színes henger vonul fel, s alá, a frászt hozva rám és I. cicájára. Egyetlen szerencséje, hogy mindezt ellensúlyozandó, na meg melegítési célzattal éppen boros teát gyárt a konyhában :o) . Atyaviág, remélhetőleg nem állít be I. valamelyik ismerőse, mert akkor látna csak csodát. Szerintem sosem mosnánk le magunkról, hogy ilyen ortopéd módon öltöznek Magyarországon :o), mint ahogy most kinézünk. Mindenesetre mi remekül szórakozunk magunkon és egymáson.
A jó kis boros teával, papírzsepivel (az elmúlt napokban majdnem teljes mértékben sikerült I. készletét elfújkálnunk), az esti betevő csokival(?!), plédekbe csavarva vesszük be magunkat a nappaliba, orcával a TV felé, megvidámodva tanakodunk mit, mennyit nézzünk I. nagy DVD és video készletéből.
Ma is holnap fekszünk le :o)!
Szept.10.:
Ezek után meglepő módon már 9-kor feldagadtunk, és álmos szemekkel tapogatóztunk a teás pixis után, hogy aztán laposakat pislogva kortyolgassuk a forró teát. Azért 10-re összevakartuk a romjainkat, és megindultunk: láttunk kirakodóvásárt, bolhapiacot, turistáknak ajánlott ajándékboltot, Hong Kong centert (Gellért hegynyi kínai áruval). Port Adelaide-ben – szorosan a Semaphor mellett (ami egy tulipirosra festett, ma már használaton kívüli világítótorony) – egy óriási csarnokfélében hétvégi nagy vásárt. Elképesztő mennyiségben láttuk a bóvlit, szorosan mellette az igényes kidolgozású porcelánt, vagy másegyebet, fafaragó gyönyörű munkáit, kőékszereket, arany-, ezüst ékszereket, ruhaneműt minden mennyiségben, mint minden ilyesfele vasaron. Szóval kivásároztuk magunkat. Érdekes volt, csak már a végére nem nagyon tudtam, hogy most éppen melyik csarnokban melyik vásárnál tartunk.
Hugomék nagyon élnek, mindketten imádnak vásárolni, aprólékosan bogarásszák át az egész csarnok kínálatát. Én helyben futok, mert nekem már sok, így, hogy ne zavarjam őket, kimegyek a teraszra cigizni, és hajókat bámulni. Ez egy kicsit helyre rakja a sokminden árufélétől kótyagos fejemet. Órákig el tudnám bámulni a hajók jövés-menését, amit a sirályok rikácsolása kísér, de sajnos a hűvös szél visszazavar az áruk közé.
Estefelé belekukkantottunk az itteni Megasztárba (itt `Idol` néven fut). Hát…… nekik adom. Hallgatva a lányocskákat-fiúcskákat erős hiányérzetem volt a mi Caramelünk, vagy Ruzsa Magdink után.
Láttunk itteni `Áll az alku` műsort is, a legmagasabb megnyerhető érték 200 ezer dollar. Hát…… nem szakadtam meg az izgalomtól. (Szerintem ráadásul a mi Gundel Takacsunk ezerszer jobb!!!) Dehát itt ez tetszik a tapsorkánt hallgatva, nomeg nem muszáj nézni!!!! Ezen felbuzdulva gyorsan befogtuk a szájukat, inkább magyar felirattal megnéztük a Gladiátort DVD-n. Én még nem láttam, szerintem óriási film. Örültem a magyar feliratozásnak (hát még Éva), mert időnkent égnek áll a hajam a sok ausztrál-angol szövegtől. Az is igaz, hogy egyre jobban értem, megaztán Ilonka lépten-nyomon tanít út közben is.
Szept.11.:
Ma végre először 20 fok körüli a hőmérséklet. Gyönyörű napsütéses az idő, szikrázóan kék az ég, ahogy annak lenni köll!! Végre elállt az eső, a szél sem fúj. Ezért úgy döntött Ilonka, hogy ránk fér egy kis napsütés, és elvisz az Adelaid-et környező hegyekbe. Csináltunk egy nagy körutat, ideírom, mar csak a dili kedvéért is (meg hogy itt milyen helységneveket lel a messziről ideszakadt hazánklánya): Salisbury — Nuriootpa — Angaston — Eden Valley — Springton — Mount Pleasant — Williamstown — Gowler — Salisbury (home, sweet home).
A felsorolt helységeket dimbes-dombos smaragdzöld füves, rengeteg óriasi gumifas (ezen laknak a gumimacik?) terület veszi körül, nagyon tetszik a szememnek. Mindenütt rengeteg karám, az egyikben birkák, a másikban (jé!) alpakka (na milyen művelt lettem a Royal Show óta?), a harmadikban lovacskák, a negyedikben előlről kezdődik az egész. Ja, a Valley-nevű helyek (pl. Eden Valley)mindegyike bortermő vidék, igy nem meglepő a karámokat váltó végeláthatatlan szőlőültetvény.
Az igazi uticélunk Springtonban egy óriási, nagyon öreg vörösgumifa, a Herbig Family Tree. Arról kapta a nevét, hogy 1856-1860 között itt lakott a fa odvában a Herbig házaspár, akiket nem fogadtak be a springtoni telepesek. 17 gyermekük közül az első kettő ide született. Később beköltöztek a kis településre (ma sem túl nagy, farmerek lakják), amely megőrizte emlékhelyként a fát. (Remélem egy kicsit a falu szégyenének emlékére is.) Mindezt már a fa odvában elhelyezett leírásban olvasom, ami a család történetéről szól. Megnézem a másik tárlót is, ahol a Herbig család tagjainak képe, és rövid élettörténetük áll.(16.sz.kép)
A fa odvában ma is látszik a korom, hisz nyilván mostak, főztek, vagy éppen csak melegitettek. Gondolom akkoriban a fa is maskepp nezett ki, hisz itt elfért 2 felnőtt és 2 kisgyerek, nyilván aludtak, főztek is valahol. Nehéz elképzelni az életüket, nem lehetett piskóta asszony a nagyon törékenynek látszó Mrs.Herbig.
Képeslapot is vettünk, amin a fa tövében egy kb. 35 év körüli fazon álldigál, a képeslap szövege szerint Ő az ük-ük-ük-ükunokája ennek a házaspárnak.
A Herbig Family Tree még mindig él (17.kép.), bár csak két vastag ágon van lombkoronája. Ott viszont láthatóan otthonra találhatott az a Rosella-papagaj pár is, akik jó magasról fütyültek ránk, valamint Dél-Ausztrália nemzeti madara, a Macpie (ez a madárka “repked” pl. a rendőrök zubbony- és ingujján).
Szóval ma gyönyörű utunk volt. Hab lett a tortán, hogy hazafelé, a kocsiból kiböktem egy igazi vadonélő kengurucsapatot, amint körbefogtak egy bokroskás részt és elmerülten vacsoráztak. Nagyon megörültem nekik, hisz más az Állatkertben kengurut látni, és más itt, a szabad természetben.
Holnap, ha minden igaz, és az idő is engedi, a cel: a City!!!
Szept.8.
2007 május 13. | Szerző: pilincka
Ma elmentünk a Royal Show-t megnézni. Ezt úgy kell elképzelni, mint a mi őszi vásárunkat, ahol mindent árulnak a kulcskarikától a kiskígyóig. Körbe megy ez a társaság, évente egyszer jutnak el Adelaidebe. Egy hétig tart, most vasárnap zár, aztan mennek tovabb. 16 $ volt a beugró személyenként.
Jópofa állatokat láttunk, mint pl. az alpakka. Ez olyan báránynál nagyobb, kecskénél kisebb jószág, aranyosan mafla ábrázattal. Angóra juhot is simiztem, fantasztikusan puha a szőre, abból lesz a mohair. (Mikor ezt a naplóbejegyzést írtam erről a napról, hirtelenjében elfelejtettem az angora nevet. Megkérdeztem a hugomat, hogy is hívták azt a mindannyiunknak egyformán tetsző bájosan maflaképű jószágot? Erre rávágta, hogy akril! Ezen jót nevettünk, merthogy meg Ausztráliában sem terem a jószágokon műszál.) Az alpakkát most próbálják itt Ausztráliában szélesebb körben megkedveltetni, mert nemcsak a szőre jól hasznosítható, de fogyasztható a husa, a teje, jól kidolgozható a bőre is.
Egy óriasi pavilonban az újabb műszaki “csodákat” mutattak be, pl. láttunk olyan vasalógépet (most, és csakis most 1.700 dollárért :o)!!), amivel mindent egy hőfokon, gőzzel vasaltak úgy, hogy belül is, kívül is egyszerre vasalódott-gőzölődött a ruha. Kb. 1 perc alatt gyönyörűen nézett ki. Úgy tűnik, itt most kezd nagy divat lenni a jakuzzi. Láttunk is belőle jónéhány típust, kezdve az “egyszerű”-től a fügyülő-táncoló-énekelő típusig. Persze, hogy itt is volt bemutató. Ezen újfent jót vihogtunk, mert a működést demonstrálandó, ott ázott egy pali a jakuzzi kádban, frász tudja mióta. (Remélhetőleg nem ázott szét.)
De voltak új porszívócsodák, gyönyörű bútorok, szuper ágynemű garniturák egyiptomi pamutból, extra szövéssel. Rengetegféle biliárdasztalt láttunk (itt nagyon kedvelt játék) a legkülönfélébb anyagból, borítással.
Rengeteg ékszert (ezen belül nagyon jópofa, kőből készült ékszereket is), kőből csiszolt-polírozott dísztárgyakat is lehetett kapni. Rengeteg olyan kő van a termeszetben, ami ránézésre semmi, de ha kettétörik, akkor lehet, hogy attetsző a közepe, vagy valami csoda minta van benne. Ezeket a köveket szeletelik, és úgy is árulják, kis talpat tesznek alá, ami megtámasztja. A kisebb darabokat felpolirozzák és úgy is árulják. Gyönyörű dolgokat láttunk ilyen kövekből készitve. Itt nagyon szeretik az ilyen dolgokat, sok kövecskét úgy árulnak, hogy mellé adják kis cédulán, hogy mi mindenre jó. (Pl. megnyugtat, vagy épp ellenkezőleg, tettre készebbé, aktívabbá tesz.)
Rengeteg az ázsiai cucc. Nagyon sok a szerencsét, jólétet, egészséget, gazdagságot “hozó” figurácska, ajtó-ablak díszecske. Lehet, hogy van is a dologban valami, hisz az én éjjeliszekrényemen gubbasztó két kis kínai figura eddig szerencsét hozott. Naná, hisz lelkesen simogattam a pocakjukat minden reggel. :o)
Az egyik árusítóhelyen nyakamba kaptam egy nagydarab egyiptomi fazont, mert látta, hogy mennyire felcsillan a szemem (no meg leesik az állam) látva a rengeteg hastánc kelléket, a gyönyörűséges öltözékeket, kiegészítőket (amiknél néha komoly fejtörést okozott, vajon hová, melyik porcikámra is kellene aggatni). A pavilonon kivül is találtunk egy ilyen árusítóhelyet. Nagyon szimpatikus hölgy volt az eladó, akinek -látva szájtátásomat- I. elárulta: azért érdeklődöm ennyire, mert tanulok Europában hastáncot. (Azt nem tette hozzá, hogy na ja, vénségére hülyül meg az ember lánya :o). ) Erre a hölgy kezembe nyomott egy névjegykártyát -lakóhelyünktől nem is messze eső címmel-, invitált, hogy nézzek el oda is.
Külön pavilonban mutatták be a legújabb kocsicsodákat, hisz itt a baromi távolságok miatt a jó, strapabíró kocsi létszükséglet.
Egy kis bódécskában árultak emu-, kenguru burgert, meg krokodil kolbászt. Szivesen megkóstoltam volna (naná, hogy pú, ha már egyszer itt járok!) de egymagamnak a haromféle majd’ 30 dollárba került volna. A lanyok meg erőteljesen fintorogtak, igy kénytelen voltam beérni az ausztrál fánkkal, ami ugyan finom volt, csak egy baja volt, hogy nem volt benne sem emu-, sem kenguru-, sem krokodilhusi.
Ami nagyon tetszett, az a favágó verseny. Volt is nagy nézettség.: egy kis (foci?) pálya lelátóin sok-sok ember ült, állt, és hangosan szurkolt a favágóknak. A verseny úgy működik, hogy kb. 20 favágó 5-ös sorokban áll fel az egész pálya hosszában. Az első 5 előtt egy kb.1 m-es függőleges fatönk, ezt kellett minél gyorsabban keresztben kettévágni. A következő 5 előtt egy-egy vizszintesen lefektetett kb. 70 cm-es farönk volt, amit a rönk két végére állva vágtak ketté. A következő 5 előtt kb. 2 m-es függőleges, az utolsó 5 előtt egy legalább 5 m-es fa volt. Idore dolgoztak, a legkisebb fásoknak 30 mp, a legmagasabb oszloposoknak 3 perc állt rendelkezésükre. 20 mp-enként indították őket. Akkorákat suhintottak a fára, hogy csakúgy repült szanaszét a forgács. A legérdekesebb persze, hogy a magas faoszlopos feladat volt, ugyanis ahhoz, hogy a tetejerol le tudjanak vagni egy kb. 50 cm-es darabot, létrát kellett vágni a fába. Ezekbe a “fokokba” léceket illesztettek, azon haladtak feljebb, először az egyik oldalon, amikor feljutottak a tetejére éket vágtak bele. Akkor lemásztak, átrohantak a fa túloldalára, megint lépcsőt vájtak a fába, bele a lécek, fel a léceken, és végre sikerült levágni a tetejét. Hát mit mondjak, lélegzet visszafojtva lestük a versenyt. Legnagyobb meglepetésünkre, egy kb. 60 év körüli fazon nyert. Úgy járt a kezében a balta, hogy szinte nem is látszott. Úgy ugrált a mozgó-lengedező, vékony léc-fokokon, hogy Tarzan lesápadt volna az irigységtől. I. mondja, hogy itt nagy a hagyománya az ilyen versenyeknek, volt idő, amikor évekig egy csalad: papa és 5 fia nyerték az ilyesmi versenyeket.
Az egyik pavilonban talaltunk prospektusokat az itteni állatkertről is, amit szeretnénk majd megnézni. Kiderult, hogy több is van: a varosi, a várostól kb. 1 órányira, a Monarto szafari park, és más irányban bár, de szintén Adelaide közelében a Gorge Wildlife Park, ahol koalamaci simogatás is be vagyon ígérve. Egyik ígéretesebb, mint a másik, reméljük, mindhárom belefér. A bácsi, aki népszerűsítette ezeket a zooparkokat, mikor meghallotta, hogy Európából jöttünk, ellátott bennünket mindenféle prospektusokkal, amiben jól használható térképek is vannak, és kellemes időtöltést kívánt Ausztráliában. Ezek a zooparkok is felkerültek a jövő havi megnézendők listáján. (Mert listánk az van! Reméljük, minél több helyre eljuthatunk.)
Nagyon tetszett még a kisállat simogató is. A kisgyerekeket egyenként vitték be kisbárányhoz, kiskecskéhez. A napos csibéket a kicsik kezébe adogatták, akik, akárcsak itthon, hol füligérő, hol legörbülő szájjal nézegették a kis jószágokat.
Szép nap volt, jól el is fáradtunk, óriási nyögéssel ültünk be a kocsiba. A sok látnivalóból csak töredékeket említettem, hisz nem beszéltem az iszonyat magas óriáskerékről, az itt is megtallható ruha-, mütyür, egyéb árusokról, a jó, igazi vásárhangulatról. Viszont most jutott eszembe az a hosszú, fekete köpenyes, fekete nadrágos-inges, ausztrál kalapos, csizmás, pirosnyakrétás pasas, aki síppal a szájában, ráérősen bandukolt a tömegben, rövid füttyjeleket adva. Amikor elhaladt mellettünk, akkor vettük észre, hogy a pasi mögött vagy 5-6 libát terelget egy kelpie kutya (állítólag a világ legjobb terelőkutyája), hol jobbra, hol balra, hol egyenesen, aszerint, milyen jeleket hall a gazditól. A pofa hátra sem nézett, rábízta a melót a kiskutyára, aki fülig érő szájjal, lelkesen “dolgozott”.
Nagyon tetszett, hogy sok nyugdíjaskorút láttam a legkülönfélébb pavilonokban “volunteer”, vagyis önkéntes kitűzővel a sok fiatal középiskolás-főiskolás mellett. Mindenki azon a részen dolgozott, amihez a legjobban értett. (Legalábbis nekem úgy tűnt.) Mindenki nagyon kedvesen, mosolygósan adta a felvilágosításokat akkor is, ha csak azt kérdeztem, merre találom a toilettet.
Szept. 21. Alice Springs
2007 július 29. | Szerző: pilincka
Gyönyörű, szikrázóan napsütéses reggelre ébredtek a 126-os bungi lakói, mar 7-kor kukorékolt mindenki. Jóóóóóóó reggelt Alice Springs!
Ma (megint) igen meleg lesz, ezért úgy döntöttünk, hogy röpke, de a tegnapinál kissé bővebb városnézés után inkább pihenünk, fürdünk, lazítunk. 4 éjszakát töltünk itt, így ki tudjuk pihenni magunkat és a látnivalók sem úszhatják meg a társaságunkat :o).
Tegnap, amikor a szállásokat nézegettük, az egyik motel recepcióján kaptunk egy A.S. és környékéről szóló füzetecskét, amiben naprakész információkat találtunk nemcsak a szálláslehetőségekről (térképen ábrázolva), hanem a látnivalókról is (másik kis térképen bejelölve). Be vannak jelölve a vásárlási lehetőségek is (3. kis térképen). Szóval minden lényeges információ birtokában indultunk a Todd Mall-ra, A.S. sétáló utcájára. Ha körülöttem nem angolul-ausztrálul (nem mindegy :o)) beszélnének, akkor valahogy úgy érezném, hogy hirtelen Balatonfüredre, vagy Siófokra, vagy B.Földvárra kerültem. Nem tudom miért, talán a nyaralós-sortos-nyárias hangulat, vagy a sok jókedvű sétálós-iddogálós-eddegélős-boltban válogatós ember miatt? Csoda tudja, de egyszerűen jó kedvem lesz ettől a hangulattól és kész!!
A Todd Mall tele van kisebb-nagyobb boltokkal, az utcára kitett asztalokkal-székekkel, ahol enni-inni lehet leárnyékolt asztaloknál. Ami egyből feltűnt, hogy A.S. igazi turistaváros, na persze turista árakkal (naná, hogy pú!). Nagy felfedezésünk: akin van kalap, az mind turista, akin nincs, az ausztrál (nagyjából!). Ugyanis mindenütt, minden boltban kínálják a legkülönfélébb anyagban, színben kapható ausztrál kalapokat. És milyen a turista? Persze, hogy nem akar hazamenni igazi ausztrál kalap nélkül :o) :o).
Véletlenül fedeztünk fel egy aborigin művészeti galériát, egyből benyomultunk. Mi tagadás, nem sokat tudtam eddig az ausztrál bennszülöttek művészetéről. Igy aztán tátott szájjal nézem a gyönyörűszép dolgokat: festményeket, fából-kőből faragott szobrokat láttunk. Minden alkotás mellett ott a készítője képe, élete. Na persze az árak is gyönyörűszépek, bár lehet hogy csak első ránézésre, végülis nem értek hozzá, abszolute járatlan vagyok a galériák világában.
Az aboriginek többnyire pontfestéssel dolgoznak. El lehet képzelni mennyi munkával járhat, hisz akár csak egy normál méretű csempére mennyi pont fér?? És itt többméterszer többméteres képeket látok. Elképzelni sem tudom, mennyi időbe telhetett elkészíteni!! Ráadásul ezek a képek nem egy színből, hanem sok esetben valóságos színorgiából állnak. Hogyan tudta megkomponálni az alkotója egyáltalán? Vagy csak úgy cserélgette a színes festékbe mártott ecseteket és véletlenül egy nézhető, befogadható kép lett belőle? Mostmár sosem fogom megtudni. Az viszont biztos, hogy nem semmi képzelőerő, kitartás kell egy ilyen kép elkészítéséhez. TETSZIK! NAGYON!
Egyébként a bennszülöttek pontfestéssel jeleznek egymásnak a bush-ban is, kövekre (idefeléjövet láttam ilyeneket). Egész történeteket mesélnek el úgy, hogy első ránézésre szép színes pöttyhalmazt látunk, és csak alaposabb, hosszabb nézegetés után jut el az agyig a látvány értelme, főleg azért, mert leginkább fogalmakat tudnak ilyen módon ‘lepöttyözni’. Fantasztikus! Elég sokáig kell nézegetni egy-egy képet, mig saccperkábé rájön az ember lánya, hogy mit lát, és az külün történet, hogy európai ésszel megértem-e.
Volt olyan kép sorozat, ahol sikerült. 6 db, nagyobbacska csempére festették egy kislány történetét: boldog lánykaként élt, megismerte a Nagy Ő-t, feleségül ment hozzá, terhes lett, kínnal-keservvel megszülte gyermekét, mostmár hárman élnek boldogan!!! Mindezt 6 csempén elzenélve!!!!! Nagyon büszke voltam magamra.
Az én szememnek nagyon erdekes minden bolt. Talán csak azért mert épp itt bóklászok bennük. Kedvencem az a tulajdonképpen camping-bolt, ahol a környék bejárására alkalmas felszerelést (fuszeklitól a sátoron keresztül a szúnyoghálós kalapig) árulják.
Egy aborigin turista boltban a pulton óriási, legalább 60 cm-hosszú fekete macska. Elkezdtem keresni rajta az árcédulát: vajon mennyiért adják ezt a nagyon élethűre sikerült játékot? Megállt bennem az ütő, mert a ‘játék’ farka elkezdett csapdosni. Lehet, hogy csikiztem árcédula keresgélés közben!!! Majd frászt kaptam, amikor a fejét megemelve durcásan nézett rám! Szent Habakukk! ekkora jószágot nálunk csak az állatkertben látni, és azt fekete párducnak hívják!!!! Elnézést kértem a cicótól, amiért megzavartam a sziesztáját (de miért a pulton???), és kilábujjhegyeztem a boltból. Csak kinn kapott el, de akkor nagyon a röhögés.
A sétálóutca egyik szép ékszerüzlete előtt egy nagyobbacska ládában fehéres kövek vannak mellé készített vizes kancsóval és egy táblával, miszerint amit itt `bányászol` a tied lehet. Ugyanis biztosan olyan kövek (is) vannak benne, amikben van opál. A víz azért kell, mert az opál igazi fényét, színét akkor lehet látni, ha vizes a kő. Ez nagyon tetszett, de bányászás helyett bementünk körülnézni a boltba. Az első amit megláttunk egy opál bányász (munka közben készült) felnagyított képe volt, Ezt a képet az Alice Springs-ről kiadott információs füzetecskében is láttunk már (ezzel reklámozva a boltot). Elénk jött egy őszes úr, üdvözölt bennünket, megkérdezte milyen nyelven beszélünk. Amikor elmondtuk, hogy Európából, Magyarországról jöttünk, odavezetett egy óriási világtérképhez, ami rengeteg színes gombostűvel volt ‘díszítve’, minden vendége tiszteletére, aki a világ bármely csücskéből bekeveredik a boltjába. Európa úgy ki volt `pöttyözve`, hogy szinte nem is látszott. Egy másik nagy fal egyik részét azon világhirességek dedikált fotói borították, akik jártak (és nyilván vásároltak) nála. A fal fennmarató részére a szép nagy családjáról készült fotók kerültek. Mesélt az opálról, arról, hogy hogyan bányaszták. Ekkor rámutatott a nagy fotóra és elmondta, hogy a kép 50 évvel ezelőtt készült róla. Elmesélte, hogy melyik opál mitől értékes, vagy értéktelen. Még Ilonkának is tudott érdekességekkel szolgálni, pedig I. hosszú éveket töltött Coober Pedyben, és sokat foglalkozot az opállal.
Ezzel további szép nyaralást kivánt Ausztráliában, elköszönt és rábízott bennünket egy folyton szipákoló fiatalemberre, aki különféle opálokat mutatott. Nagyon érdekes volt, tetszett, bár a kezem folyton a zsebem felé indult, hogy felkínáljak egy zsepit a srácnak!!! Az is tetszett, hogy ez az úr ennyi időt szánt messziről érkezett nézelődőkre, annak ellenére, hogy szerintem kapásból látszott rajtunk, hogy mi aztán nem leszünk nála törzsvásárlók :o). Meg kell mondanom, ért az öregúr a reklámhoz is :o). Remélem azóta a srác is megtalálta és használta is a zsepijét :o).
Legyen már egy negativ élményem is: egész Ausztráliában egyedül itt kellett fizetni a WC-ért egy áruházban! Ez önmagában nem baj. A baj az volt, hogy egy pohos 70-en felüli bácsika volt a WC-s néni, aki korát meghazudtoló fürgeséggel nyargalt utánam a WC-be az 50 centért, hisz nem értettem siettemben, hogy mi a manót magyaráz nekem. Mindenesetre vígjátéki helyzet: én elöl nyargalok WC iránt, utánam lobogó CSOKORNYAKKENTŐBEN!!! egy 70-es úr! Még jó, hogy megvárta amíg elintézem ügyem-bajom, és aztán kérte a manit. Megsértődtem!:o)!:o)!!
Vettünk kínai kaját, ami nem annyira szép, mint amennyire finom volt (valamibe mártott disznóhús valamivel leöntve). Visszakavartunk a motelbe, gyors átöltözés, és irány az áhított pálmafás swimming pool. Nagyon jópofán van kialakitva. Eleve körbekeritve, oda csak fürdőruciban-papucsban-törölközősen-köntösösen lehetett bemenni. Nem egy nagy medencét csináltak, hanem kialakítottak egy műszigetecskét, ahol műfűvön mászkálhattunk, de igazi, dézsás palmák alatt hűsölhettünk. Sok napozószék, szóval jut minden érdeklődőnek. A szigetecskét körbe lehetett úszkálni: egyik részén mélyviz, a másik részén hason csúszkáltunk. Kb. 24 fokos lehetett a vize, és sós. Este -bár az úszkálástól elfáradtunk- sokáig kátyáztunk, na meg amúgy tinisen jókat vihorásztunk. Szép nap volt a mai, főleg, hogy haza is tudtunk üzenni.
Oldal ajánlása emailben
X