2006.szept.3. Megérkeztünk!!

2007 január 13. | Szerző: pilincka |

 Most nem túl jól aludtunk, pedig -szomszéd híján- mi birtokoltunk egymás mögötti kétüléses helyeket. Hideg volt, fáztunk, ráadásul az előttem ülő jó nagydarab úr lépten-nyomon az ölemben landolt, úgy hátrahajtotta az ülését. Na mindegy, kibírtam azt a 7 órát így is, de így nem csoda, ha a hajnal ébren talált. Ha utaztatok már úgy, hogy a napfelkeltét Ti is láthattátok repülőgépen ülve, tudjátok mire gondolok, ha azt mondom, hogy csúcs! fantasztikus! gyögyörű!, stb. A gép szárnya mögött ültünk, így teljesen úgy tűnt, mintha a gép szárnya alól jönne fel a nap. Egyre világosabb, világosabb, az első sugarak már előjönnek, egyszercsak teljes fényében OTT VAN a felhők fölött. Mit mondjak, most, hogy ezeket a sorokat írom, újra átélem azokat a perceket, és visszagondolva is CSÚCS! és GYÖNYÖRŰ! és FANTASZTIKUS. (Készítettem egy képet is, nem tudom hogyan sikerül ide bevarázsolni, erre még nem jöttem rá hogyan kell, de megpróbálom.)

Már lefelé ereszkedtünk, ritkultak a felhők, a kapitány beszélt, csak beszélt, elköszönt az utasoktól, de ebből mi csak annyit érzékeltünk, hogy az ablakból már Adelaide-t látjuk alattunk. Hatalmas kiterjedésű város – ezt már térképeken is megállapítottuk – azt is láttuk, hogy hajnali eső lehetett, hisz minden út vizesen csillogott. Mi csak bámultunk és arra gondoltunk, hogy már mindjárt-mindjárt-mindjárt megölelgethetjük nagynénénket, és folytatódik (vagy most indul igazán?) 10 hetes kalandunk. Persze azért az ámuldozás közben átestünk a forró-rongyis törölközésen, reggelin, adatlap kitöltésen, amin csak a cipőméretünk nem szerepelt. Aztán felvillantak a fények, hogy kapcsoljuk be az öveket, leszállunk! A sikeres landolás utáni pakolászás közben egy nagyon szép dalt hallhattunk, kellemes női hangon elővezetve, ami igencsak a fülembe mászott. Érdekes módon mindenki csöndben pakolászott körülöttünk, csak nagyon halk duruzsolás hallatszott, mintha mindenki ezt a dalt hallgatná. Csak egy-egy szót értettem belőle, de mintha arról szólt volna, hogy Ausztrália mindig hazavár, bármerre is járj a világban. Nem rossz fogadtatás, gondoltam, jómagam is csöndben szedelődzködve, megpróbálom kideríteni mi ez a nóta és ha lehet, megszerezni, hazahozni, hogy mások is meghallgathassák. Nem is lenne rossz, ha hazafelé Ferihegy is valami ilyesmivel várna. Még jobb lenne hazajönni.

Az útlevél ellenőrzésnél kérték el a kitöltött kártyákat, mindenki nagyon kedves volt, nagyon udvarias, ami nem semmi teljesítmény lehetett, hisz reggel 3/4 7 volt. (Én ilyenkor még javában morogni szoktam.) Az útlevelünket átbogarászó tiszt nagyon megdícsérte magyar útlevelünket, azt mondta, nagyon szép. “Koszonom” mondta magyarul(?), megkérdezte jól mondta-e, majd a mini magyar nyelvlecke után jó szórakozást kívánt Ausztráliában. Ezután még jobb kedvvel indultunk a szokásossá vált öltözés-vetkőzés-kistálcába pakolás-átvilágítás procedúrát letudni, majd egy nagy helyiségbe értünk, ott rohangáltak körbe a böröndök. Lehalásztuk a miénket, épp megküzdöttünk a miénkkel, amikoris felbukkant mellettem egy kínai(vagy sem) fiatalember papírokkal a kezében, elkérte a kártyámat, majd halkan kérdezte: étel? csokoládé? Én vizszintesen ráztam a fejemet, mire ő: nincs étel? nincs csokoládé a csomagban? Én egyre szélesebb vigyorral ráztam a fejem, miközben fél szemmel hugomat lestem -bevetésre készen- aki vigyorogva “társalgott” egy kutyás vámtisztnővel. Egek! Mi lesz itt megfizetve! Én “kínaizok”, hugom “vámügyintéz”, mikor érünk ki? Végül hugom is széles báj-báj-t (bocs a magyarításért) integetett a kutyának és gazdájának, én is elköszöntem kis kínaimtól aki valami krix-kraxot irt zöld filctollal a kártyáinkra, majd közölve velem hogy más magyarok is érkeztek most (mondtam: nahát!), egy sötétnek tűnő folyosó felé intett, hogy mehetünk. Összenéztünk hugommal azon morfondírozva, hogy mi maradt még ki a repertoárból, hova küldött vajon a kisember, amikor is bekanyarodva a folyosóra egy rámpát találtunk, amin feltoligálva cuccos-böröndös kocsinkat, egyszercsak kiértünk a várócsarnokba, ahol egyből vaku villant, huncut nagynénk fényképezőgépéből!!

Nyakba borulás, szipogás, lebegve járás ( 😀 ilyen hosszú repülőút után megértem miért lépnek úgy a tengerészek, ahogy. ), könnyeken keresztül kocsikeresés, majd egy kérdés: kéred a slusszkulcsot is? Ugyanis a nagy izgalomban megfeledkeztem arról, hogy ők másképpen közlekednek, és a vezetőülés felé vettem az irányt. :o)

Említettem már, olvastuk, hogy Adelaide igen nagy kiterjedésű város, de hogy még 1 órát kocsikázunk nagynéném házáig, arra azért nem gondoltam (na ja, nem mindegy, milyen léptékű térképet nézeget az ember, hisz a térkép szerint a repülőtér kb. 10 percre van a várostól :o)). Kellemes kertváros benyomását keltette az ébredező város, sok zöldterülettel, az csak később tudatosult bennünk, hogy egész Adelaide ilyen, sőt egyéb városok is, hiszen bőven van terület, így leginkább csak a city-beli irodaházak, áruházak, stb. emeletesek. Kellemes, csöndes utcáskában áll Ilonka háza, gyönyörű kertecskével. Birtokba vettük szobáinkat (külön öröm, hisz még soha nem volt külön szobám), kipakolás, elrámolás után hatalmas tusolás-hajmosás (csupa öröm az élet!). Ja és nagymosás, mert a böröndömben tanyázó egyik üveg ital eltörött, így ment minden a mosodába. Kicsi kaja után eldőltünk, majdnem 6-ig aludtam! Utána beszélgetés, házirend ismertetés :o), kóválygás a házban, találgatás: visszatalálunk-e a szobánkba, főleg ilyen álmosan :o). Félálomban gyors internet-üzenet haza, távirati sílben, hogy megérkeztünk.

Reszkess Ausztrália, most majd jól felfedezünk!!!