Szept.8.

2007 május 13. | Szerző: pilincka |

Ma elmentünk a Royal Show-t megnézni. Ezt úgy kell elképzelni, mint a mi őszi vásárunkat, ahol mindent árulnak a kulcskarikától a kiskígyóig. Körbe megy ez a társaság, évente egyszer jutnak el Adelaidebe. Egy hétig tart, most vasárnap zár, aztan mennek tovabb. 16 $ volt a beugró személyenként.

Jópofa állatokat láttunk, mint pl. az alpakka. Ez olyan báránynál nagyobb, kecskénél kisebb jószág, aranyosan mafla ábrázattal. Angóra juhot is simiztem, fantasztikusan puha a szőre, abból lesz a mohair. (Mikor ezt a naplóbejegyzést írtam erről a napról, hirtelenjében elfelejtettem az angora nevet. Megkérdeztem a hugomat, hogy is hívták azt a mindannyiunknak egyformán tetsző bájosan maflaképű jószágot? Erre rávágta, hogy akril! Ezen jót nevettünk, merthogy meg Ausztráliában sem terem a jószágokon műszál.) Az alpakkát most próbálják itt Ausztráliában szélesebb körben megkedveltetni, mert nemcsak a szőre jól hasznosítható, de fogyasztható a husa, a teje, jól kidolgozható a bőre is.

Egy óriasi pavilonban az újabb műszaki “csodákat” mutattak be, pl. láttunk olyan vasalógépet (most, és csakis most 1.700 dollárért :o)!!), amivel mindent egy hőfokon, gőzzel vasaltak úgy, hogy belül is, kívül is egyszerre vasalódott-gőzölődött a ruha. Kb. 1 perc alatt gyönyörűen nézett ki. Úgy tűnik, itt most kezd nagy divat lenni a jakuzzi. Láttunk is belőle jónéhány típust, kezdve az “egyszerű”-től a fügyülő-táncoló-énekelő típusig. Persze, hogy itt is volt bemutató. Ezen újfent jót vihogtunk, mert a működést demonstrálandó, ott ázott egy pali a jakuzzi kádban, frász tudja mióta. (Remélhetőleg nem ázott szét.)

De voltak új porszívócsodák, gyönyörű bútorok, szuper ágynemű garniturák egyiptomi pamutból, extra szövéssel. Rengetegféle biliárdasztalt láttunk (itt nagyon kedvelt játék) a legkülönfélébb anyagból, borítással.

Rengeteg ékszert (ezen belül nagyon jópofa, kőből készült ékszereket is), kőből csiszolt-polírozott dísztárgyakat is lehetett kapni. Rengeteg olyan kő van a termeszetben, ami ránézésre semmi, de ha kettétörik, akkor lehet, hogy attetsző a közepe, vagy valami csoda minta van benne. Ezeket a köveket szeletelik, és úgy is árulják, kis talpat tesznek alá, ami megtámasztja. A kisebb darabokat felpolirozzák és úgy is árulják. Gyönyörű dolgokat láttunk ilyen kövekből készitve. Itt nagyon szeretik az ilyen dolgokat, sok kövecskét úgy árulnak, hogy mellé adják kis cédulán, hogy mi mindenre jó. (Pl. megnyugtat, vagy épp ellenkezőleg, tettre készebbé, aktívabbá tesz.)

Rengeteg az ázsiai cucc. Nagyon sok a szerencsét, jólétet, egészséget, gazdagságot “hozó” figurácska, ajtó-ablak díszecske. Lehet, hogy van is a dologban valami, hisz az én éjjeliszekrényemen gubbasztó két kis kínai figura eddig szerencsét hozott. Naná, hisz lelkesen simogattam a pocakjukat minden reggel. :o)

Az egyik árusítóhelyen nyakamba kaptam egy nagydarab egyiptomi fazont, mert látta, hogy mennyire felcsillan a szemem (no meg leesik az állam) látva a rengeteg hastánc kelléket, a gyönyörűséges öltözékeket, kiegészítőket (amiknél néha komoly fejtörést okozott, vajon hová, melyik porcikámra is kellene aggatni). A pavilonon kivül is találtunk egy ilyen árusítóhelyet. Nagyon szimpatikus hölgy volt az eladó, akinek -látva szájtátásomat- I. elárulta: azért érdeklődöm ennyire, mert tanulok Europában hastáncot. (Azt nem tette hozzá, hogy na ja, vénségére hülyül meg az ember lánya :o). ) Erre a hölgy kezembe nyomott egy névjegykártyát -lakóhelyünktől nem is messze eső címmel-, invitált, hogy nézzek el oda is. 

Külön pavilonban mutatták be a legújabb kocsicsodákat, hisz itt a baromi távolságok miatt a jó, strapabíró kocsi létszükséglet.

Egy kis bódécskában árultak emu-, kenguru burgert, meg krokodil kolbászt. Szivesen megkóstoltam volna (naná, hogy pú, ha már egyszer itt járok!) de egymagamnak a haromféle majd’ 30 dollárba került volna. A lanyok meg erőteljesen fintorogtak, igy kénytelen voltam beérni az ausztrál fánkkal, ami ugyan finom volt, csak egy baja volt, hogy nem volt benne sem emu-, sem kenguru-, sem krokodilhusi.

Ami nagyon tetszett, az a favágó verseny. Volt is nagy nézettség.: egy kis (foci?) pálya lelátóin sok-sok ember ült, állt, és hangosan szurkolt a favágóknak. A verseny úgy működik, hogy kb. 20 favágó 5-ös sorokban áll fel az egész pálya hosszában. Az első 5 előtt egy kb.1 m-es függőleges fatönk, ezt kellett minél gyorsabban keresztben kettévágni. A következő 5 előtt egy-egy vizszintesen lefektetett kb. 70 cm-es farönk volt, amit a rönk két végére állva vágtak ketté. A következő 5 előtt kb. 2 m-es függőleges, az utolsó 5 előtt egy legalább 5 m-es fa volt. Idore dolgoztak, a legkisebb fásoknak 30 mp, a legmagasabb oszloposoknak 3 perc állt rendelkezésükre. 20 mp-enként indították őket. Akkorákat suhintottak a fára, hogy csakúgy repült szanaszét a forgács. A legérdekesebb persze, hogy a magas faoszlopos feladat volt, ugyanis ahhoz, hogy a tetejerol le tudjanak vagni egy kb. 50 cm-es darabot, létrát kellett vágni a fába. Ezekbe a “fokokba” léceket illesztettek, azon haladtak feljebb, először az egyik oldalon, amikor feljutottak a tetejére éket vágtak bele. Akkor lemásztak, átrohantak a fa túloldalára, megint lépcsőt vájtak a fába, bele a lécek, fel a léceken, és végre sikerült levágni a tetejét. Hát mit mondjak, lélegzet visszafojtva lestük a versenyt. Legnagyobb meglepetésünkre, egy kb. 60 év körüli fazon nyert. Úgy járt a kezében a balta, hogy szinte nem is látszott. Úgy ugrált a mozgó-lengedező, vékony léc-fokokon, hogy Tarzan lesápadt volna az irigységtől. I. mondja, hogy itt nagy a hagyománya az ilyen versenyeknek, volt idő, amikor évekig egy csalad: papa és 5 fia nyerték az ilyesmi versenyeket.

Az egyik pavilonban talaltunk prospektusokat az itteni állatkertről is, amit szeretnénk majd megnézni. Kiderult, hogy több is van: a varosi, a várostól kb. 1 órányira, a Monarto szafari park, és más irányban bár, de szintén Adelaide közelében a Gorge Wildlife Park, ahol koalamaci simogatás is be vagyon ígérve. Egyik ígéretesebb, mint a másik, reméljük, mindhárom belefér. A bácsi, aki népszerűsítette ezeket a zooparkokat, mikor meghallotta, hogy Európából jöttünk, ellátott bennünket mindenféle prospektusokkal, amiben jól használható térképek is vannak, és kellemes időtöltést kívánt Ausztráliában. Ezek a zooparkok is felkerültek a jövő havi  megnézendők listáján. (Mert listánk az van! Reméljük, minél több helyre eljuthatunk.)

 
Nagyon tetszett még a kisállat simogató is. A kisgyerekeket egyenként vitték be kisbárányhoz, kiskecskéhez. A napos csibéket a kicsik kezébe adogatták, akik, akárcsak itthon, hol füligérő, hol legörbülő szájjal nézegették a kis jószágokat.

Szép nap volt, jól el is fáradtunk, óriási nyögéssel ültünk be a kocsiba. A sok látnivalóból csak töredékeket említettem, hisz nem beszéltem az iszonyat magas óriáskerékről, az itt is megtallható ruha-, mütyür, egyéb árusokról, a jó, igazi vásárhangulatról. Viszont most jutott eszembe az a hosszú, fekete köpenyes, fekete nadrágos-inges, ausztrál kalapos, csizmás, pirosnyakrétás pasas, aki síppal a szájában, ráérősen bandukolt a tömegben, rövid füttyjeleket adva. Amikor elhaladt mellettünk, akkor vettük észre, hogy a pasi mögött vagy 5-6 libát terelget egy kelpie kutya (állítólag a világ legjobb terelőkutyája), hol jobbra, hol balra, hol egyenesen, aszerint, milyen jeleket hall a gazditól. A pofa hátra sem nézett, rábízta a melót a kiskutyára, aki fülig érő szájjal, lelkesen “dolgozott”.

Nagyon tetszett, hogy sok nyugdíjaskorút láttam a legkülönfélébb pavilonokban “volunteer”, vagyis önkéntes kitűzővel a sok fiatal középiskolás-főiskolás mellett. Mindenki azon a részen dolgozott, amihez a legjobban értett. (Legalábbis nekem úgy tűnt.) Mindenki nagyon kedvesen, mosolygósan adta a felvilágosításokat akkor is, ha csak azt kérdeztem, merre találom a toilettet.