Szept.16. Coober Pedy

2007 július 8. | Szerző: pilincka |

Az előző napi hosszú úttól elég fáradtan ébredtünk, de győzött a kiváncsiság, így nekiindultunk felfedezni a kisvárost. Melegszik az idő, így végre rövidgatyó-póló válthatta fel az eddigi mackónadi-pléd öltözetet. Hétágra süt a nap, szinte vakító.

Ez a kisváros Ausztrália opálbányász szive. Körbe a városka körül rengeteg opálbánya van, de erről később.
Ami a legszembetűnőbb, hogy mindent belep a vörös, vagy szürke por. Zöld növényt csak itt-ott lehet látni, azt viszont féltő gonddal dédelgeti a gazdi. A házak össze-vissza épültek. A keritések -már ahol van- nagy többsége hullámlemez. Kevés házat láttam, amire igazából azt mondhatnám, hogy tetszett. Vannak kis bodegák, és vannak óriási, legalabb 300nm-es `kulipintyok`. Ilonka azt mondja – Ő hosszú ideig élt itt az opálföldön -, hogy belül ezek a házak nagy többségükben minden földi jóval el vannak látva. Sok -nagyméretű- szoba, mellékhelyiségek, stb.

Amitől C.P.-ben legjobban tartottunk  (hogy nem lesz viz, vagyis 4 napig csak nagyjából tudunk majd mosakodni) szerencsére nem jött be. Háziasszonyunknál volt vezetékes viz, és ez hatalmas luxus volt, amikor a csavargástól fáradtan, porosan megérkeztünk. El sem lehet kepzelni milyen az, amikor min. 10 percenként kiderül, hogy nem látaszavarban szenved a látogató, hanem csak meg kéne a napszemüveget törölni. Merthogy itt mar igencsak kell a napszemüveg, sőt a kósza európai vándoroknak a kalap is. Vakit a por, mintha a sivatagban járnék, a -szinte- púderszerű por szemedbe, szádba, ruhádba száll, vadul pruszkolök is tőle, nem csípem. Mégis, azt kell mondanom, van benne bőven szépség.

Először a Big Winch-hez mentünk fel. Ezt a nagy szerkentyűt Kálmán nagybátyam csinálta (apám másik testvére), a városka minden pontjáról jól látható domb tetején áll. A winch az a pixis, amit az opalbányász telerak lenn , ezt aztán a felszinen lévő partner felhúzza. Ezzel állitott emléket a régi bányászoknak, akik eszméletlen nehéz munkával keresték a kenyerüket, az opált. 

 
Végre találtunk olyan helyet, egy görög kávézót, ahol tudják, mit jelent, ha a hushoz SALATA-t kérünk. Ez csak azért érdekes, mert Ausztráliában eddig bármerre mentünk, bárhol ettünk, a husihoz kért saláta valami nyers akármi volt bármivel leöntve. Rendre ott is hagytuk. Nagyon finom sült húst ettünk finom görög salátával a kávézó kerthelyiségében, ahol pálmák között, árnyékban pihenhettük ki a séta fáradalmait (mindenhova mindenki kocsival megy :D). A hab atortán az volt, hogy összvissz csak két légy érdeklődött behatóbban az ebédünk iránt. Csúcs! 

A Big Winch utan megnéztük az Old Timer Mine-t, az opálbánya múzeumot, ami nemcsak azt mutatta be, milyen körülmények között bányászták az opált, hanem azt is, hogyan éltek a fold alatt dugout-okban. Szép piroska-csinoska bányászkalapban jártuk be az egészet: először a bányát, ahol lépésről-lépésre követhettük, hogyan dolgoztak a 20-as években a bányászok. Megnézhettük az első feleség szobáját (aki 1921-ben érkezett ide, mit mondjak, láthatólag nem a KIKÁ-ból bútorozták be), a bányászok lakószobáját (egy kis priccs, összeszögelgetett szekrényféle), a postamester “irodáját” (kecskelábú asztal). A hátralévő részben dugout (kőbe vájt lakás) ami komplett lakás fürdőszobástól, konyhástól, nappalistól, hálóstól, gyerekszobástól.

A muzeumot fenntartó család nagypapijáé (vagy a dédpapáé?) volt ez a bánya. Jól “betalált”, ahogy itt mondják. A dugout-ot a 70-es évek végéig lakták, jelenleg az unokák tartják fenn, emléket állítva az opálbányász nagypapinak, és sorstársainak.

Sok régi kép, használati tárgy, szerszám maradt fenn a kezdetektől szinte napjainkig a család történetéről.

Feltűnt egy kiállított,  öreges, reszketegnek tűnő kézzel irt (1980 valahányban kelt) levél. Csekélyke angol nyelvtudásommal kibogarásztam, hogy attól az embertől érkezett, aki 11 éves korában megtalálta az első opált itt, ha jól emlékszem 1914-ben. Elküldték neki videon a múzeumi anyagot. Hálásan köszönte meg nemcsak azt, hogy eszükbe jutott, hanem azt is, hogy ilyen szépen megőrzik a kezdeti opálbányászat emlékeit.

A történet szerint ez az úr 11 éves korában elkísérte édesapját egy expedícióra, amelynek célja, hogy átszelve a kontinensnyi országot, eljussanak annak legészakibb pontjára, a középső sivatagon át. A kisfiú  kicsit elbóklászva a tábortűztől, körös-körül szépen csillogó kövekre lett figyelmes (az opál igazi szine ugyanis csak jól megvilágitva jön elő). Ez volt az első lelet, naja, akkoriban csak úgy sétálgatva tele lehetett pakolni egy nagy táskát szebbnél-szebb opálkövekkel, ami bőven elég volt a meggazdagodáshoz.

Szóval nagyon érdekes volt kicsit belekóstolni az “úttörők” életébe, kicsit belekóstolni az akkori mindennapokba. Minden tiszteletem az övék, hisz nekem csak ott sétálva is rossz érzéseket okozott, hogy egy egész hegy van fölöttem, hát még, hogy pl. ott aludjak.

Egyébként nagyon tetszett az is, hogy a látogatóknak -stilusosan- kőbe vájt mellékhelyiség állt rendelkezésükre, ahol “munka” közben csodálni lehetett a kő ezernyi színét, mintáját.

Jutott azért idő Ilonka régi ismerőseinek meglátogatására is. Nagyon kedves embereket ismertünk meg személyükben.

Jól elfáradtunk estére. Zuhanyozás, vacsi után korán betájoltuk ágyainkat. Kb. 1 órás forgolódás után kiosontam a konyhába, gondoltam meglátogatom a régen látott csokis zacskót :o). Természetesen azonnal lebuktam, hisz épp csak elkezdtem zörögni a zacskóval, nyílt az ajtó, és ott állt nagynéném csípőre tett kézzel, vigyorogva. Nem kellett túlzottan kapacitálnom, hogy csatlakozzon a csokis zacskó tartalmát feltárandó expedícióhoz. Mielőtt elkezdhettük volna átadni magunkat a fincsi édességnek, újfent nyílt az ajtó, hugom söpört be a konyhába a “nekem is hagytatok?” keresztkérdéssel. Ekkor már hangos vigyorban törtünk ki, amikoris megjelent házinénink is hajcsavarókkal felékszerezve és “jaj de jó, ha már mindenki úgyis fenn van, gyertek, megmutatom mit hoz a jövőtök” címmel előkapta a jóskártyáját :o). Aznap is másnap feküdtünk le, egyfolytában hangosan mosolyogva. Szép nap volt.