Szept.6. Tengerpart és kert

2007 május 12. | Szerző: pilincka

 Változatlanul hűvös az idő, de a mi bámészkodós hajlandóságunk nem csökken. Esmételten tengerpartra vesszük az irányt: St. Kilda beach-re. Nincs nagy népsűrűség, rajtunk kívül csak egy szál autó árválkodik a parkolóban. Viszont nagyon jól el tudom képzelni, hogy családostul mekkora bulit lehet itt csapni. A gyerekeknek és játszi kedvű felnőtteknek óriási játszótér, favár, padok, szépen kialakított pihenőhelyek. A kilátás gyönyörű. Mindenfelé jelzőtáblák, amelyek mutatják hun lehet pecázni, hun lehet a kölköt szabadjára engedni, melyik részen lehet vízre engedni a kishajót, melyik csúzdán mehet le apuka is, melyiken csak a csemete. És itt szembesülünk először azzal, milyen messze is jöttünk, ugyanis még sehol sem figyelmeztetett park bejáratnál tábla a kígyókra!! Igy kissé ferde fejtartással (egyik szem a láb elé közvetlenül, a másik szem kissé messzebb, nehogy hasra essünk a nagy igyekezetben) közlekedünk, miközben hangosan mosolygunk egymáson a quasimodós jármódért. Azért naná, hogy felmásztunk a favárba, körbenézelődtünk, aztán kemény hátszéllel értünk vissza a kocsihoz. Miután lefagyott a csipkés tangáinkról a csipke, nem időztünk tovább, ez a hely is felkerült arra az egyre bővülő listára, ahová szeretnénk visszajönni szebb időben. (Atyavilág! Még nincs 1 hete, hogy itt vagyunk, mi lesz később?)

Visszafelé útba esett I. “paradicsoma”, Virginia Garden. Ez egy szép nagy területen fekvő kertészet, ahol a pirinyótól az óriásig, virágtalantól-virágosig mindenféle növénykét lehet kapni. (Mint egy kertészetben :o) )És a hab a tortán: minden létező rendű-rangú-méretű pixist, edényt, díszítőcuccot, szóval minden olyan dolgot lehet kapni amivel szebbé, hangulatosabbá lehet tenni a kertet, vagy akár csak feldobni valamivel a frissen átültetett növényt, mondjuk szép kavicsokkal, szép mázas cseréppel, stb. A hely nagyon szép, nagyon rendezett, érdekessége, hogy óriási méretű “szunyogháló”-szerű dologgal befedték, így az embernek az volt az érzése, hogy valami nagy csarnokban jár, amit a háló véd egy kicsit a naptól, de jól levegőzik. Itt mutatkoztunk be Black Boy-nak. Ő egy nagyon érdekes növény, rövidebb-hosszabb fekete törzs, a búbján kócos “frizura” amiből hosszú, buzogányszerű izé áll ki. Mint kiderült, ez egy nagyon lassan növő, nagyon védett növény, amit csak engedéllyel lehet tartani (az engedélyt a vásárolt növényhez adott papírka jelenti, amin rajta van a V.G. igazolása, miszerint vásárolt növényről van szó), egyébként bünti van. Azért fekete a törzse, mert csak leégetéssel lehet az elszáradt levélkéket leszedni róla. A buzogányszerű izéről kiderült, hogy az a virágja. Hát, nem semmi jószág, az egyszer biztos. Sokáig bámultuk körbe, ez már egy szép példány volt, I. szerint min. 50 éves lehet, az egész kertészetben is csak néhány példányt láttunk belőle, a legkisebb is 10 év körüli, kb. 20 cm magas lehetett. Jócskán legeltettük a szemünket a gyönyörű, rendezett növényszépségeken, a vizinövényekhez kínált műa.békákon, kacsákon. A legeslegjobban egy hintázó műa. madár tetszett, amit faágra lehet feltenni. Hogy milyen madár? Frász tudja, olyan kis csámpás, bandzsa jópofi. Biztos mindenki mosolyogni kezdene, ha a kertben bandukolva ráakadna egy hintázó, soxínű, fél szemmel bóbiskoló, csámpáska pipire. Én biztos felnyihognék, ha ilyet látnék. Ott is megtettem. Szóval kellőképpen feldobódva indultunk hazafelé.

Este kis kupica likőrrel koccintottunk, hisz ma van a házassági évfordulóm. Még sosem töltöttem apjuk nélkül az elmúlt 26 évben, de most emailen kívántunk egymásnak minden jót. 

 

Szept. 5. Tengerparti bámészkodás

2007 január 17. | Szerző: pilincka

 Nagyon hűvös reggelre ébredtünk. A szobám ablakából az oldalterasz kertjére, és az ott lakó kerti hőmérőre látok. Biztos beragadt, mert napok óta 10 fokot mutat :o). Hiába, nehezen tavaszodik-melegszik az idő, de reméljük, lesz ez még jobb is. Hosszú idő után tejet reggeliztem. Ez csak azért nagy buli, mert tejcukor érzékenyként  nagyon meg kell néznem milyen tejterméket és mennyit fogyasztok. B. hozta nekem, valamilyen speciális készítmény, jóizűen ittam, finom volt.

Ma tengerparti csavargást eszközölünk :o). Alig várom, hisz tengerpart az aztán van itt bőven. Szeretem a tengert, jártam már egy-két helyen, és mindig lenyűgöz a végtelensége, a szépsége, a mindig változó színei, a homokban tapicskálás, órákig tudom bámulni a hullámok játékát, szóval gyönyörű és kész!!! Mennnyünk mááááár!!

Az útvonal: Noarlunga beach, Christie’s beach, Glenelg.

Noarlunga beach szép házakkal, magas homokfallal, hosszú-hosszú, mélyen a tengerbe nyúló mólóval fogad, ahol már ebben a zimankós időben is jól beöltözött pecások küzdenek a botokkal-csalikkal. Azt nem sikerült kilesni fogtak-e valamit, vagy csak a botjukba kapaszkodnak. Szemerkél az eső, fúj a szél, én mégis lenyűgözve lesem az egészet.  

Christie’s beach (alig 1-2 km-re Noarlungától) napsütéssel vár. A homokos parton játszótér, nagyon szépen kiépített pihenőhelyek, amolyan igazi vízparti látvány, aminek csak az húzza le az értékét, hogy néhány bámész tekintetű festőlegényen és sirályokon kívül csak mi küzdünk a széllel, igaz fülig érő szájjal. (Lehet hogy erre csodálkoztak rá a festőlegények?) Talán később még lesz alkalom, hogy jobb időben visszajöhessünk ide, esetleg egy kis pancsolásra is.

Glenelg szép épületekkel, az elmaradhatatlan pálmafákkal, ismerős helyekkel várt. Anyuék már jártak itt cca. tizenegynehány évvel ezelőtt, az Ő fényképeiket nézegetve ismerkedtünk már régen is Glenelggel és a képeken is nagyon tetszett. De ami a fő csúcs, hogy most saját különbejáratú szememmel is láthatom, gyönyörködhetek a szép épületekben, az érdekesen kakabarnára festett nosztalgia villamosban, ami csak hétvégeken jár. Egyébként napközben a cityből indul ide ki -a nálunk is pipisárga- villamos. Ja, és itt is az elmaradhatatlan turista- és ékszerboltok. Még mindenfelé az látszik, hogy “ébredezik” a hűvös tavaszban, lassan-lassan készülődnek az itt télen bekövetkező nagy melegre, a turistaszezonra. Mivel egyre sűrűbben esik, bemenekültünk egy turista boltba. Itt találkozunk először a tengerből “kinyert” csodákkal. Elképesztő színű, nagyságú, formájú csigákkal, olyan színű kagylókkal, amiket csak jókedvében “gyárthatott” a természet, tengeri kutykuruttyokkal, cápafog nyaklánccal. (Szent Habakukk, ha ekkora a foga, mekkora lehet a jószág?) Gyönyörű, igényes kidolgozású ékszerek pici csigákból, kagylókból, gyönyörűre csiszolt fossziliákból. Jól elbámészkodtunk, kaptunk I.től szép csigaházakat emlékbe. Az egyik, amit én választottam, hihetetlenül szúrós, de eccerűen gyönyörű. Az még kérdéses, hogy mire hazaérek vele, hány pólómon egyebemen szúrja át magát, de seráfütty! Mire körbebogarásztuk a boltot, enyhült az eső, viszont korogni kezdett a gyomrunk. Találtunk egy jó kis kajáldát, ahol az üvegfalon át bámészkodva csodálhattuk a nagy vizet, miközben tömtük a fejünket. Na itt találkoztunk a tengerpart jellegzetes kajájával. Minden étkezésre alkalmas helyen tábla hirdette: Fish and chips. Éles logikával kikövetkeztettem, hogy az valamilyen hal sültkrumplival. Jó volt a következtetésem, és naná, hogy azt kértünk. A rendelés leadása után visszajött a hölgy azzal, hogy sajnos csak nagy halaik vannak, kérjük-e így is. I. és É. ezek után féladagot kértek, én maradtam a teljes adagnál, ismerve a hazai adagokat. Na, mikor aztán kihozta a hölgy és lazán sanda mosollyal elém tette az adagomat, mindenki fölnyerített körülöttem, csak én bámultam bambán kigúvadó szemekkel a tányéromról minden irányban lekéredzkedő bálnaszeletre, ami középen kipuposodott az alá gyürmölt-gyömöszkélt sültkrumpli szeletektől. A sültkrumplira is rácsodálkoztam, mert akkorára vágták, hogy na! Én az olyan kis aranyos szeleteket szeretem, a kapott adag ezeknek a gigatesói. Mivel igen éhes voltam, szép módszeresen bepusziltam a vajhalamat, ami nem annyira a puhaságáról, mint az erősen vajas ízéről kapta -szerintem- a nevét. Elég fura volt, úgy éreztem, fűszervajat eszem krumplival. Na, ha ebből sem lesz gyomorrontás, akkor semmiből. (Megúsztam!!) Teli pocakkal szebb az élet, így sokkal szebbnek láttam azokat az opálékszereket, amit meggusztáltunk a szomszédos ékszerboltban, ahol naná, hogy szintén körülnéztünk. Eszméletlenek az árak, reméljük máshol találunk olyat, ami a mi zsebünknek is kellemes.

Újra belehúzott az eső, ezért gyors pisitime után hazafelé vettük az irányt. Röpke 1 óra alatt haza is gurultunk. Még mindig nagyon furcsa az alacsony házacskákat nézni az út két oldalán, de már végre rájöttem, hogy egyszerűen csak az itthon megszokott emeletes házak hiányoznak.

Nagyon szép nap volt ez a mai, örülök, hogy a vacak idő sem tántorított vissza bennünket. Este néhány bili meleg tea és háváj.

Szept. 4. Akklimatizálódunk

2007 január 17. | Szerző: pilincka

 Jót aludtunk, ébredésnél szinte furcsa volt, hogy ki lehet menni a konyhába reggeli után nézni és nem a steward hozza. Örömmel vettem, hogy megszáradtak a ruháim, így nem kell frottir köntösben parádéznom egész nap. Megbeszéltük, hogy meglátogatjuk nagybátyánkat (nagynénénk testvérét), aki egy un. nursing home-ban él, és csinálunk egy kis kanyart a városban. Nagybátyánk örült nekünk, nem találkoztunk kb. 25 éve, így első pillanatra elcsodálkozott, miért omlik a nyakába ez a két 50-es hölgy, hisz utolsó találkozásunkkor a 20-as éveinkben (és miniszoknyában) jártunk. Szép, tágas, szellős szobája van, a saját dolgai veszik körül. A gondozók is nagyon kedvesek, jónéhányan közülük magyarul is beszélnek, örültek nekünk, később is gyakran kérdeztek az élményeinkről, tapasztalatainkról. Rendszeres az orvosi ellenőrzés is. Az idős lakókat gyakran kitolják a kertbe levegőzni, beszélgetni. Kb. másfél órai beszélgetés után elbúcsúztunk, mondván, hogy sűrűn fogjuk látogatni, és a város “sűreje” felé indultunk.

Körbe bóklásztunk két nagyobbacska bevásárlóközpontban, hisz kellett is néhány dolgot vennünk. Fura volt, hogy ott éppen akkor téli nagy leárazások voltak, nem győztük magunknak mondogatni, hogy itt most tavaszodik. Minden boltban nagyon kedvesek, készségesek az eladók. Ahogy bementünk, megkérdezték miben segíthetnének, de mikor mondtuk, hogy csak nézelődni szeretnénk, ránk hagyták, mentek a dolgukra, de előbb megkérdezték honnan jöttünk, milyen nyelven beszélünk, meddig maradunk, hogy tetszik Ausztrália. Egyből nagyon tetszett, hisz az itthoni boltokban a “csak nézelődök” szövegre egyből két marcona biztonsági őr, három eladó és a videokamera kísér a nézegetésben. :o) Ami nagyon tetszett az, hogy minden boltba bejutottak a kerekes székes vásárlók is, sehol nem volt őket (vagy kocsit toló kismamákat) akadályozó lépcső, vagy ha volt is egy-két lépcsőfok, biztosan volt mellette rámpa is, ami megkönnyítette a bejutást.

Tetszett az is, mennyire vigyáznak mindenre, minden gyönyörű tiszta (a WC-k is, csúcsforgalom idején is). Csak a kijelölt helyeken lehet dohányozni szabadtéren is!! Sűrűn  van szemetes edény, és használják is :o)!!

A kis röpke bóklászás után visszaindultunk, hiába, még nem álltunk át, hol leragad a szemünk, hol meg nyargalnánk, hogy mégmégmégmég látni akarunk!!!!

Mielőtt hazakanyarodtunk volna, megálltunk egy KFC boltnál, hogy megvegyük a beigért kocsikaját! Hogy mi az? Kocsival odaállsz egy ablak mellé, a mikrofonba kurjongatod, hogy mit szeretnél, tovább gurulsz, egy másik ablaknál kezedbe nyomnak egy nagy pakkot, fizetsz, és máris félreállhatsz kajálni :o). Mi tagadás végigröhögtük az egészet, amikor megkaptuk a szépen bedobozolt zsákmányt, hazáig találgattuk, mi a manót rejt a nagy doboz. Nos: kb. 7 személyre számított KFC-csirkedarabok, saláta, krumplipüré valami trutyiban (állítólag pecsenyeléféle, abba kell tunkolni a pipirészeket), sült krumpli, egy flaska mangó üdítő. Ami érdekes, hogy nem 1 l-es, nem 1.5 literes, hanem 1.25-ös. Ezt hogy találták ki?

Alig vártuk, hogy nekieshessünk, nem is sok maradt belőle, aztán csicsika. Holnapra tengerpart vagyon beígérve. Alig várom! Konzultáltam az éjjeliszekrényemre meglepinek tett két kis buddha figurával a mai napról, aztán ájulat. Vajon hova megyünk holnap? Jól vannak az otthoniak?

2006.szept.3. Megérkeztünk!!

2007 január 13. | Szerző: pilincka

 Most nem túl jól aludtunk, pedig -szomszéd híján- mi birtokoltunk egymás mögötti kétüléses helyeket. Hideg volt, fáztunk, ráadásul az előttem ülő jó nagydarab úr lépten-nyomon az ölemben landolt, úgy hátrahajtotta az ülését. Na mindegy, kibírtam azt a 7 órát így is, de így nem csoda, ha a hajnal ébren talált. Ha utaztatok már úgy, hogy a napfelkeltét Ti is láthattátok repülőgépen ülve, tudjátok mire gondolok, ha azt mondom, hogy csúcs! fantasztikus! gyögyörű!, stb. A gép szárnya mögött ültünk, így teljesen úgy tűnt, mintha a gép szárnya alól jönne fel a nap. Egyre világosabb, világosabb, az első sugarak már előjönnek, egyszercsak teljes fényében OTT VAN a felhők fölött. Mit mondjak, most, hogy ezeket a sorokat írom, újra átélem azokat a perceket, és visszagondolva is CSÚCS! és GYÖNYÖRŰ! és FANTASZTIKUS. (Készítettem egy képet is, nem tudom hogyan sikerül ide bevarázsolni, erre még nem jöttem rá hogyan kell, de megpróbálom.)

Már lefelé ereszkedtünk, ritkultak a felhők, a kapitány beszélt, csak beszélt, elköszönt az utasoktól, de ebből mi csak annyit érzékeltünk, hogy az ablakból már Adelaide-t látjuk alattunk. Hatalmas kiterjedésű város – ezt már térképeken is megállapítottuk – azt is láttuk, hogy hajnali eső lehetett, hisz minden út vizesen csillogott. Mi csak bámultunk és arra gondoltunk, hogy már mindjárt-mindjárt-mindjárt megölelgethetjük nagynénénket, és folytatódik (vagy most indul igazán?) 10 hetes kalandunk. Persze azért az ámuldozás közben átestünk a forró-rongyis törölközésen, reggelin, adatlap kitöltésen, amin csak a cipőméretünk nem szerepelt. Aztán felvillantak a fények, hogy kapcsoljuk be az öveket, leszállunk! A sikeres landolás utáni pakolászás közben egy nagyon szép dalt hallhattunk, kellemes női hangon elővezetve, ami igencsak a fülembe mászott. Érdekes módon mindenki csöndben pakolászott körülöttünk, csak nagyon halk duruzsolás hallatszott, mintha mindenki ezt a dalt hallgatná. Csak egy-egy szót értettem belőle, de mintha arról szólt volna, hogy Ausztrália mindig hazavár, bármerre is járj a világban. Nem rossz fogadtatás, gondoltam, jómagam is csöndben szedelődzködve, megpróbálom kideríteni mi ez a nóta és ha lehet, megszerezni, hazahozni, hogy mások is meghallgathassák. Nem is lenne rossz, ha hazafelé Ferihegy is valami ilyesmivel várna. Még jobb lenne hazajönni.

Az útlevél ellenőrzésnél kérték el a kitöltött kártyákat, mindenki nagyon kedves volt, nagyon udvarias, ami nem semmi teljesítmény lehetett, hisz reggel 3/4 7 volt. (Én ilyenkor még javában morogni szoktam.) Az útlevelünket átbogarászó tiszt nagyon megdícsérte magyar útlevelünket, azt mondta, nagyon szép. “Koszonom” mondta magyarul(?), megkérdezte jól mondta-e, majd a mini magyar nyelvlecke után jó szórakozást kívánt Ausztráliában. Ezután még jobb kedvvel indultunk a szokásossá vált öltözés-vetkőzés-kistálcába pakolás-átvilágítás procedúrát letudni, majd egy nagy helyiségbe értünk, ott rohangáltak körbe a böröndök. Lehalásztuk a miénket, épp megküzdöttünk a miénkkel, amikoris felbukkant mellettem egy kínai(vagy sem) fiatalember papírokkal a kezében, elkérte a kártyámat, majd halkan kérdezte: étel? csokoládé? Én vizszintesen ráztam a fejemet, mire ő: nincs étel? nincs csokoládé a csomagban? Én egyre szélesebb vigyorral ráztam a fejem, miközben fél szemmel hugomat lestem -bevetésre készen- aki vigyorogva “társalgott” egy kutyás vámtisztnővel. Egek! Mi lesz itt megfizetve! Én “kínaizok”, hugom “vámügyintéz”, mikor érünk ki? Végül hugom is széles báj-báj-t (bocs a magyarításért) integetett a kutyának és gazdájának, én is elköszöntem kis kínaimtól aki valami krix-kraxot irt zöld filctollal a kártyáinkra, majd közölve velem hogy más magyarok is érkeztek most (mondtam: nahát!), egy sötétnek tűnő folyosó felé intett, hogy mehetünk. Összenéztünk hugommal azon morfondírozva, hogy mi maradt még ki a repertoárból, hova küldött vajon a kisember, amikor is bekanyarodva a folyosóra egy rámpát találtunk, amin feltoligálva cuccos-böröndös kocsinkat, egyszercsak kiértünk a várócsarnokba, ahol egyből vaku villant, huncut nagynénk fényképezőgépéből!!

Nyakba borulás, szipogás, lebegve járás ( 😀 ilyen hosszú repülőút után megértem miért lépnek úgy a tengerészek, ahogy. ), könnyeken keresztül kocsikeresés, majd egy kérdés: kéred a slusszkulcsot is? Ugyanis a nagy izgalomban megfeledkeztem arról, hogy ők másképpen közlekednek, és a vezetőülés felé vettem az irányt. :o)

Említettem már, olvastuk, hogy Adelaide igen nagy kiterjedésű város, de hogy még 1 órát kocsikázunk nagynéném házáig, arra azért nem gondoltam (na ja, nem mindegy, milyen léptékű térképet nézeget az ember, hisz a térkép szerint a repülőtér kb. 10 percre van a várostól :o)). Kellemes kertváros benyomását keltette az ébredező város, sok zöldterülettel, az csak később tudatosult bennünk, hogy egész Adelaide ilyen, sőt egyéb városok is, hiszen bőven van terület, így leginkább csak a city-beli irodaházak, áruházak, stb. emeletesek. Kellemes, csöndes utcáskában áll Ilonka háza, gyönyörű kertecskével. Birtokba vettük szobáinkat (külön öröm, hisz még soha nem volt külön szobám), kipakolás, elrámolás után hatalmas tusolás-hajmosás (csupa öröm az élet!). Ja és nagymosás, mert a böröndömben tanyázó egyik üveg ital eltörött, így ment minden a mosodába. Kicsi kaja után eldőltünk, majdnem 6-ig aludtam! Utána beszélgetés, házirend ismertetés :o), kóválygás a házban, találgatás: visszatalálunk-e a szobánkba, főleg ilyen álmosan :o). Félálomban gyors internet-üzenet haza, távirati sílben, hogy megérkeztünk.

Reszkess Ausztrália, most majd jól felfedezünk!!!

2006.szept.1. Indulás!!

2007 január 12. | Szerző: pilincka

 Nagyon kevés alvás után szept. 1-én nagyon korán keltünk, 6-ra kellett Ferihegyen lennünk. A búcsúztató bizottság: férjem, és a hugom gyermekei.

Bizony sírós is, nevetős is volt a hangulat, hiszen egyikünk sem volt a családtól távol ilyen hosszú ideig, na meg Londonba készültünk, ahol a terrorista támadás után igen “kiélezett” volt a helyzet. De csak el kellett indulnunk. A csomagfeladás gyors volt, a vizum- és jegyellenőrzés után csak megmondtuk hova szeretnénk ülni a gépen, aztán -mi tagadás- könnyes búcsú és irány az útlevélellenőrzés.

Innen már magunkra voltunk utalva, bár még jó helyzetben, hiszen mindenki értette amit mondtunk :o). Az uti izgalmakat tetézte, hogy én utazás előtt egy héttel összeszedtem valami virusos hasmenést, amit a házidokink bogyói segitségével indulásra nagyjából sikerült leküzdenem. Mindenesetre igen gyengén muzsikáltam, kaja nemigen járt a gyomrom környékén egy kis piritóst kivéve. A gépen én ültem az ablak mellett, később ezt megbántam, hisz egyébként is gyengus pocakom vitustáncot járt amikor a gép fordult, vagy -már London fölé érve- körözött.

Londonba 15 perces késéssel érkeztünk, jónéhány kör megtétele után szállhattunk csak le. Mindenesetre kihasználtuk a légi városnézést. Örömmel fedeztük fel pl. a Tower-t, amit eddig csak képeslapokon láttunk. Londonban tobb mint 10 óra várt ránk a következő beszállásig. Kissé macerásan keveredtünk a Terminal 1-ről a Terminal 4-re, ahonnan a Quantas járatai indulnak. Bár jól ki volt írva minden, mégis jócska gyaloglás után nagy embertömegbe keveredtünk, amit szalagkordonok közé terelve, izgatottan kiabáló-rendezgető reptéri alkalmazottak próbáltak irányítani. Mindenkinél csomagellenőrzés, majd hugom válltáskájára mutogatva magyaráztak és magyaráztak egyre emelkedő hangon. Én halkan megjegyeztem, hogy hallom amit mondanak, csak nem teljesen tisztán értem. A megfejtés: hugom táskáját kézipoggyászként nem vihetjük fel a gépre, mert nem fér bele a -mintaként kirakott- dobozkába. Az egyre kimerültebbnek tűnő úr (szegény) elszántan magyarázta mit kell tennünk és merre kell mennünk, majd egyre kerekebb szememet látva papirt, ceruzát ragadott és lerajzolta mit kell tennünk. A rajzot követve már csak egyszer tévedtünk el! Hiába, a Heathrow a világ egyik legforgalmasabb repülőtere. Végülis megtaláltuk a Heathrow Expresszt (ronda, sötét alagútban jópofa, mondern, kényelmes ülésekkel ellátott, tévével felszerelt kocsik), amivel 1 megálló után  -lássatok csodát- a Terminál 4-en találtuk magunkat.

Itt már csak 10 órát kellett kibírnunk. Hugom sétálással, én epegörcsökkel múlattam az időt. Iszonyu nyüzsgés, egyfolytában hangoskodó hangosbemondó, géppisztolyos-kutyás egységek cirkálása közepette pihengettünk a váróterem csöndesebb kis csücskében.

Körülöttünk sűrűn változott az embertömeg, ennek ellenére eljött a mi időnk is és elindulhattunk jegyünket lobogtatva a tranzit felé. Persze ezt még megelőzte egy nagyon szigoru ellenőrzés, mit mondjak, ennyi jól- vagy kevésbé jólöltözött mezitlábas embert egykupacban még nem láttam. Várakozás közben felfigyeltem egy kisbabára, aki sírva reklamálta a mamától a cumisüvegét, amibe anyuka éppen akkor kóstolt bele a vizsgáló kérésére. Szegény kiskoma nem értette, miért anyuka eszi meg a vacsiját. Mindenesetre azt elmondhatom, hogy velünk (is) nagyon udvariasan, kedvesen bántak, időnként humorral és főleg a lehetőségekhez mérten gyorsan átsegítették a sok pucér-zoknis-harisnyás lábút ezen a nem túl kellemes procedúrán. A tranzit város a városban: kulcskarikától a kiskígyóig (igen drágáért) kapható étel-ital-szuvenir, stb. A tranzitban több helyen is monitorok vannak fellógatva, ahol a járatszámok és a beszállókapuk száma látható. Igy mi is megtaláltuk a kapunkat, innen már csak egy ugrás Singapore.

Késő este kerültünk a Quantas járatára, némi pakolászás után lerogytunk a helyünkre. Mindent aprólékosan megcsodáltunk a remek helykihasználástól elkezdve az üléstámlákba épített szines képernyőkön keresztül a karfába épített mobiltelefon-távkapcsoló kombinációig. Az ülések kényelmesek, na persze nem a nagypapa öblös fotelére kell gondolni. Minden ülésen nylon zacsiba csomagolt párna, másik csomagban pléd. Becsomagolt fülhallgatókat osztogatott az egyik steward, a másik kis csomagocskát, amiben zoknit, szemtakarót, minifogkefét-fogkrémet találtunk. Nem győztünk pakolászni. Nem kellett sokat várnunk a vacsorára sem, nagyon tetszett, hogy menükártyát adtak, amiből könnyen követhető volt mikor mit eszünk :o). Bár csak körülbelül tudtam a menükártyát lefordítani, azért nem maradtunk éhesek, finom volt a kaja. Én már félig csukott szemmel vacsoráztam, alig vártam, hogy elvigyék a cuccot és betakarózhassak és végre alhassak egy jót az izgalmas nap után. Elég jól aludtunk. Amikor felébredtünk egy steward nagy tálcán csipesszel forró kendőt adott, amivel jól arcot-kezet lehetett törölni, igen jól esett, egész felfrissültünk tőle. Mire befejeztük a reggelizést már köszöntött is a kapitány azzal, hogy mindenkinek JÓ ESTÉT Singapore-ban! Ájulat! Mi még csak most reggeliztünk, itt meg már este 3/4 7 van!!

Kiszállás után nagyon megkönnyebbültünk, amikor kiderült, hogy itt nem kell másik terminálra bóklásznunk, itt helyben van minden. Gyönyörű a singapore-i repülőtér tranzitja. Csupa ragyogás, csupa fény, csupa kert.

Mindenhol zöldnövények, ahova csak be lehetett suszterolni. Sushi bártól az ingboltig itt is mindent meg lehetett vásárolni. Sok helyen pici, törékeny, bájos lányok invitálják az utazót hol csak leülni, hol kóstolóra, hol csak be a boltba körülnézni. Körbesétáltunk laza szájtátás közben, egyszercsak figyelmesek lettünk a beszállókapuk közelében néhány emberre, akiknek eltünt a lábuk valami masinában, ők pedig vígan ujságot olvastak. Na ezen igen elcsodálkoztunk, mi a manó lehet ez! Egy kis fiatal hölgy odainvitált bennünket egy épp megüresedő kütyühöz, amiről kiderült, hogy talpmasszírozó gép. Cipő levet, harisnyás láb gépbe, gomb megnyom, és máris lehet mondani, hogy ah! meg oh! meg juj de finom!

Úgy megdögönyözte a talpamat, sarkamat kb. 10 percig, hogy elmúlt minden gyomor problémám. (Nem is volt a későbbiekben sem.) Gyenge pocakom miatt ugyanis csukott szemmel eltájékozódom a London-Singapore repülőterek WC-i között. 

Aztán itt is eljött a mi időnk, gyönyörű, pálmákkal-szökőkutakkal díszített hatalmas csarnokból nyílt a mi kapunk, így várakozás közben is legeltethettük a szemünket. Itt már rutinos versenyzőként öltöztünk-vetkőztünk-pakoltunk kis tálcákba az átvilágításhoz, jegy- és útlevélellenőrzéshez. Hugom is rutinosan kapta ki nadrágjából az övet, ugyanis eddig mindig és mindenhol csipogott.  Aztán újabb Quantas gép, újabb kiscsomag fuszeklivel, újabb menükártya, vacsora, elvackolódás, alvás. Reggelre Adelaide-be érkezünk, ha minden jól megy.

Ausztráliába????? Ausztráliába!!!!

2007 január 12. | Szerző: pilincka

Aztán felgyorsultak az események. Megállapodtunk, hogy szeptemberben indulnánk hugommal együtt, mert ez az idő még jó, hiszen Ausztráliában akkor kezdődik a tavasz, később már túl meleg lenne. Aztán a papirmunka: természetesen engedélykérés a munkahelyen, haditanács a családdal, vízum igénylés, csodálkozás a “repülőjegyen”, ami 2 db. A4-es papir volt, amit az e-mail címünkre küldtek. Szédületes! Nagy bogarászás indult, hogy az utazás idejére megértsük az e-ticket számunkra nehezen érthető betűit, jeleit, de rájöttünk: szept. 1-én indulás Londonba, onnan tovább Singapore-ba, majd tovább Adelaide-ba. Csak hangyányit dobogott gyorsabban a szivem mikor megláttam, hogy 2x kell átszállnunk. Atya gatya! Csekélyke angol tudományommal vajon hova viszem nyelvet nem beszélő hugomat? Odaérünk egyáltalán, vagy Alaszkánál vissza kell esetleg fordulnunk? Mire családtagjaink körmeit is kölcsönvéve agyon izgultuk magunkat, megérkezett a vizumunk, aztán már “csak” készülődnünk kellett. Naná, hogy igencsak aggodalmaskodtunk az itthon maradókért, ennek ellenére alig vártuk, hogy indulhassunk. Nem mindennap adatik meg két 50-en felüli lánykának, hogy világot lásson, hát még, hogy mindjárt olyan messzire menjen. A későbbiekben az utinaplóm bejegyzéseit felhasználva mesélek 10 gyönyörű hetünkről.